Fazekas

ifj. Fazekas István

A fazekasság a kovácsmesterség mellett az egyik legrégebbi iparos tevékenység, amely megjelent az emberi kultúrában. Onnan, hogy az emberek főzni, vagy akár csak terményeket, vizet tárolni akartak, szükségük volt tartós, tisztán tartható, esetleg lezárható, tűzálló edényekre. Ezek a funkciók ma is szükségesek, más kérdés, hogy a műanyagok, az üvegedények megjelenésével más lett a helyzetünk a világban.

Mi itt, Nádudvaron fekete cseréptárgyak, edények előállításával foglalkozunk.

Az idők változnak, de minden fazekas munkája mindig az adott korhoz szólt és fog szólni. Régen elsősorban a funkciójuk miatt volt a termékeinkre szükség, a mai fazekastermékek között jóval több a dísztárgy, amelyet a legmodernebb lakásokban is el lehet helyezni. Ugyanakkor mi csakis funkcionális, azaz használható portékákat állítunk elő. Egy aratókorsóban ugyanolyan hideg maradna a víz ma is, egy gyertyamártót ugyanúgy lehetne használni, más kérdés, hogy használni már kevésbé használják őket. Régen több korsót használtak, ma több gyümölcsöstálat, sütőtálat készítünk. Már öt-tíz évvel ezelőtt is mások voltak az igények. Más kérdés, hogy nem feltétlen a vásárolói igényeket kell kiszolgálnunk, hogy megmaradjanak a tradícióink, megőrizzük a gyökereinket. A művészet az a fazekasságban, hogy a funkciónak és a tradíciónak is mindig megfeleljünk. Például, amikor az 1920-as évek környékén a szűkebb időkben meg kellett élni valamiből, az én dédnagyapám kezdett el mázas kerámiát gyártani, de 1951-ben leállt vele, és onnan a '90-es évekig csak fekete kerámiával foglalkoztunk.

Én sokezer éves technikával, sokgenerációs családi hagyományt ápolva dolgozom. A családom története annyira összeforrt a nádudvari fazekasság történetével, hogy ha valaki egy fekete tálat meglát, azonnal hozzánk tudja kapcsolni. Régen sokkal több fazekas dolgozott a térségben, ma már csak két család maradt Nádudvaron. Édesapámék négyen vannak testvérek, közülük hárman mind a mai napig ezt a mesterséget űzik. A gyerekeik közül én maradtam egyedül, aki hivatásszerűen foglalkozom a fazekassággal.

Itt, Nádudvaron működik az édesapámék által ’92-ben alapított iskola, amely azzal a céllal jött létre, hogy az ősi magyar kézművesmesterségeket tovább tudjuk adni a következő generációknak. Ha nem is kimondottan a feketefazekasságot, de a fazekas szakmát ott is meg lehet tanulni középiskolai szinten, és ha valaki komolyan gondolja, utána el tud menni még egy mester mellé továbbtanulni. Úgyhogy van lehetőség a szakma folytatására, a fazekasság ilyen szempontból biztonságban van. Ha jól tudom, Győrben is működik egy hasonló iskola. Úgy vélem, ebbe nem a felnőttoktatásban, tanfolyamszerűen, hanem évek munkájával, fiatalon kell beletanulni, és utána jöhet még a saját stílus kialakítása. Ugyanakkor, ahogy más szakmákban is, az ideális mégiscsak az, amikor a fiatal családi körülmények között, abban a közegben élve, lélegezve, a legkisebb részletek természetes elsajátításával szívja magába a mesterséget.

A nádudvari feketekerámia alapját az itt található igen jó minőségű agyag adja. Nagyon magas vörös vasoxid-tartalma van, ez adja a csillogó fekete fényét. Semmilyen festékanyagot nem használunk, az égetés technikája alakítja át a vörös vasoxidot feketévé. Az égetés végén légmentesen lezárjuk a kemencét, akkor alakul át a festékanyag feketévé, illetve a fatüzelés füstanyagai is beleégnek a kerámiába. Ez együtt adja ezt a fekete színt.

A családomnak ma már saját tulajdonban lévő agyaggödrei vannak, ezekből a munkaigény miatt két-háromévente termeljük ki az alapanyagot. Néha csak pár ásónyomnyi mélységig mehetünk, nehogy belefussunk a mészkőbe, ami a fazekas legnagyobb ellensége. Van úgy, észre sem vesszük, csak égetéskor dobja le a mázat, vagy válik tőle szemcséssé az anyag. A kitermelt agyag aztán áll akár két évig, mossuk, szűrjük, eltávolítjuk belőle az idegen anyagot, aztán átgyúrjuk, majd berakjuk érlelődni egy pincébe. A műhelyben még egyszer átgyúrjuk, és csak utána lehet korongozni, formázni.

Van egy sajátos eljárásunk az un. síkálás, ilyenkor egy alkalmas kővel dörzsöljük a félkész edényeket. Ez ugyanakkor nem csak díszítés, ilyenkor tömörítjük is az anyag felszínét. Ezzel növeljük a víztartósságot és az edény falának masszivitását is.

A fazekassághoz, mint szakmához, persze kell a kézügyesség, de ha valaki kitartó, nagyon messze eljuthat, akár egy zongorista, aki a bocibocitól a saját koncertekig felküzdi magát. Ugyanakkor ide is kell valami természetes tehetség. Az, aki nem érzi az aranymetszés arányát, az „izomból” soha nem fogja jól csinálni, nem fogja jól odatenni azt a csíkot, soha nem fog olyan szép dolgokat készíteni. Ezek a dolgok nem igazán taníthatóak. De a legfontosabb mind felett, hogy legyen hite, és szeresse, amit csinál.

Itt is vannak kudarcok, ezeket is meg kell élni. Főleg az új technikák kipróbálásánál. Vagy ott van az égetés, a legnehezebb része a munkánknak. Nem minden rajtunk múlik. A tűz néha furcsa, váratlan dolgokat produkál, és nem mindig tudjuk teljesen befolyásolni az eredményt. Aztán van, hogy azt hisszük, hogy na ezt a terméket majd vinni fogják, de aztán kiderül, hogy mégsem. De a kudarc is minden alkotó munka elengedhetetlen és szükséges része. Azt mondom, jó tíz év kell, mire valaki elmondhatja, hogy biztos a technikai tudása. És még onnan kezdődik a stílus, az árnyalatok, a finomságok korszaka. Arról nem is beszélve, hogy minden rendes fazekas a maga által elkészített kemencében égeti a munkáit, még azt is meg kell tanulnia megépíteni.

Hogy milyen árnyoldalai vannak a szakmának? Azt mondanám, van, aki éppen ezeket szereti benne. Ügyesnek kell lenni a tűz meg a veszélyes anyagok körül, meg hát ez egy alapvetően magányos munka. Gyerekkoromban a szomszéd lányok akkor jöttek haza a buliból, amikor én befejeztem az égetést. De soha nem bántam meg. Mint minden alkotómunkánál, itt is repül az idő. Főnököm nincs, soha nem volt, magam osztom be a napjaimat. Ha valami közbejön, tudok mással foglalkozni, persze ha határidős munkám van, oda kell tennem magam. Egy életre eljegyeztem magam a fazekassággal, más munkát nem is tudok elképzelni magamnak. Tizenhét éves koromban már saját kiállításom volt, és jó pár évvel később eljutottam a milánói világkiállításra is, életem egyik legnagyobb élménye volt. De persze vannak még céljaim. Egy élet kevés lenne csak a különféle meglevő technikák kipróbálására. Én úgy pihenek, hogy kipróbálok egy másféle stílust, aztán kipipálom, majd visszatérek a saját utamhoz, az eredeti gyökerekhez.

Az ember személyisége nagyon meglátszik a munkadarabjain. Bármikor megismerném a saját kerámiáimat, minta nélkül is, úgy is, hogy kétszer ugyanazt talán soha nem csinálom meg ugyanúgy. De azt hiszem, még az ember életének korszakai is rányomják a maguk bélyegét a munkájára.

Persze vannak, akik új dolgokat, mondjuk a japán kerámia technikáit próbálják idehaza meghonosítani, ám ez nem előnyös. Nincs alapja, kulturális háttere.

Ami az értékesítést illeti, én úgy vélem, ezeket a termékeket már nem elsősorban a vásárokon lehet és kell értékesíteni. Többféle más csatornát lehet találni. Ott az internet, a legszebb darabokat igenis be lehet vinni egy galériába, mi pedig itt, a műhelyben, a bemutatótermünkben a háttértörténetét adjuk az edényeink mellé. Ha megmutatjuk, hol, hogyan, milyen technikákkal, milyen ősi alapokra építve készítjük el a munkáinkat, nagyon nagy figyelmet kapunk. Sokan szomjaznak az ilyesmire, mert ezek a dolgok egyre ritkábbak a világban. Tucatárut akárhol, akármennyit kaphatunk. Mi meg hozzáadjuk a portékáinkhoz a személyességet. És nem akármilyen érzés, amikor kapunk egy karácsonyi lapot azzal, hogy az év legszebb délutánja volt, amit itt töltöttek nálunk. Vannak visszatérő vásárlóink, akik ragaszkodnak ezekhez a személyesen hozzá, hozzánk kötődő egyedi darabokhoz. Ezek a dolgok, így, hogy egyre kevesebb eredeti mesterséget űző mesterember lesz a világban, felértékelődnek.

Egy országnak, egy nemzetnek időben fel kell ismernie, milyen értéket képviselnek a hagyományos, a gyökereikhez kapcsolódó technikákat használó mesteremberek. Nem szabad úgy járni, mint Nyugaton, ahol ma már lasszóval keresik azt, aki valami igazán régi hivatást képvisel eredeti formában.

Itt Nádudvaron van elég agyag még jó háromszáz évre, az alapanyagon nem múlik. Nekünk kell továbbvinni azt, amire az őseink, a felmenőink megtanítottak.

A feketecserép-készítés rendkívül régi technológia, nagyon módosítani sem lehetne rajta. Számomra épp ezért izgalmas. Annyira változik, gyorsul a világ, ma már minden elektromosan megy, itt meg van valami, ami évezredek óta ugyanúgy megállja a helyét. És ami évezredeken át jó volt az emberiségnek, az ma is jó.