Halászati mérnök

Bodó Iván

Halászati mérnök, vagyis tóegység-vezető vagyok. Egyszerűbben halásznak is mondanám magam, de ironikus módon mára Magyarországon minden természetes vízen, így a Balatonon is megszűnt a halászat. A halfogás lehetőségével kizárólagosan a horgászok élhetnek. Ez elég komoly bázis, nagyjából nyolcszázezer ember, így a halgazdálkodás ma már lényegében az általuk kifogott halak pótlásáról szól. Korábban is már csak az úgynevezett ökológiai szemléletű halgazdálkodás folyt, ami azt célozta, hogy a nem oda való fajokat, mint mondjuk a Balatonon a busát, kifogtuk a tóból. De már ez is a múlt, csak állománypótlás van, a halak szaporodási feltételeinek javítása mesterséges fészkek kihelyezésével, illetve halőrzés. Halászat nélkül kisebb rálátásunk van vizeink halállományának egészségi állapotára és fajösszetételére, ezért e víz alatti kutatás, a jövő fontos feladata.

A Balaton, mint ökológiai rendszer, az utóbbi évtizedekben nagyon átalakult. A rendszerváltást követő évekhez képest mára nagyjából a tizedére csökkent a tó műtrágya és kommunális szennyvíz-eredetű, nitrogén- és foszfortápanyag- terhelése. Megváltozott az algaállomány és az arra épülő zooplankton összetétele és biomasszája is stb-stb, emiatt más lett a halak környezete, amihez az egyes fajok jobban, mások kevésbé alkalmazkodtak. De pontosan nem tudhatjuk, mi is van a víz alatt.

A régi halászati naplók szerint a fogások jó nyolcvan százaléka keszegfajokból állt. A ponty, ami a horgászok fő zsákmánya, nem nagyon került a hálókba, mivel e halfaj partközeli hal.

De visszatérve e tópartra: egész pontosan halgazdasági tóegység-vezető vagyok. A földvári és a szárszói tavak tartoznak hozzám. A fő feladatunk, hogy egy- kétnyaras és étkezési méretű pontyot, keszeget neveljünk, és – a pontyot – a Balatonba telepítsük.

A buzsáki keltetőben indul a folyamat: 5-10 kilós pontyanyák ikrái kelnek a keltető házban, az ottani kollégák szakértő és gondos keze nyomán. Előbb hallárvának hívjuk az ikraburokból kipattant cseppnyi lényt, amely három napig a szikzacskóját éli fel, kialakul a tűhegynyi szája, ezután a vízfelszínből levegőt harapva meg kell töltenie az úszóhólyagját. Ha ez sikerül, már képes lesz vízszintesen úszni, táplálkozni, ilyenkor olyan egyhetes, és zsenge ivadék a neve. Ezeket négyhetes, tökmag méretű pontyig neveljük kis földmedrű medencékben, majd áthalásszuk őket a jóval nagyobb, húszhektáros ivadéknevelő tavakba. Itt növekednek tovább az első évben, olyan tíz-húszdekásig nőve. Ez már piacképes termék, van olyan gazdaság, aki ezt vásárolja.

Persze az ősszel lehalászott kb. hat hónapos pontyivadék mérete attól is függ, hogy hektáronként tíz- vagy százezer darabot helyezünk ki az emlegetett „tökmagokból”. Ezekből az ivadékokból a következő évben – ha a húszdekásokkal indulunk el -, már étkezési, pontyszeletnek való állományt lehet nevelni.

Klasszikusan azonban két és fél évig tart a folyamat, melynek a végén másfél-kétkilós pontyokat halászunk. A horgásztavakba a másfél kilós is megfelel, az már éppen fogható méret, így azonos tömegáron több darabot tudnak vásárolni belőlük. De ez csak a horgásztavakat érinti.

A balatoni telepítéseknél viszont fontos szempont az is, hogy akkora halakat helyezzünk ki, amit nem visz el a kormorán. Ez a fekete tollú halfaló simán benyeli a negyven dekás pontyot is, és rengeteg van belőle. A nagy és a kiskárókatona is (utóbbi vöröskönyves), védett madár, ezért szaporodhattak el ilyen „szépen”. Sajnos amikor az ember belenyúl valamibe, ott többnyire rossz irányba változik az ökológiai állapot. Több ezer repked belőlük itt nyáron, de télen még több, hiszen az északi tájakról is érkeznek társaik a jégmentes, hullámzó Balatonra, és elképesztő mennyiségű keszeg, garda, kősüllő, süllő repül ki a víz alól a begyükben. A vidra is szépen elszaporodott, de ők messze nem okoznak akkora kárt.

Nagyon érdekes fejlődésen ment át az utóbbi évtizedekben a halak táplálása. Régen a hal volt az az állat, amivel úgymond mindent meg lehetett etetni. Még a penészes dohos maradéktakarmányt is nekik adták. Nem is csoda, hogy sokan megundorodtak a haltól, mert a defektes takarmányból finom húst nem lehetett előállítani.

Mostanában viszont az intenzív halnevelő rendszerekben negyvenszázalékos fehérjekoncentrációjú tápokat használnak, ezek nagyon megnövelték a gazdaságok halhozamát. Ezekkel már hektáronként ötezer kilót le tudunk halászni, tólevegőztető berendezésekkel biztosítva a halak számára szükséges oxigénkoncentrációt.

Ugyanakkor a hagyományos tógazdasági termelésnél, a tavaknak van egy sajátos élővilága. Itt is élnek árvaszúnyoglárvák az iszapban, lebegnek planktonrákok, és amikor beviszünk a rendszerbe egy nagy energiatartalmú gabonát, búzát, kukoricát, azzal az a célunk, hogy a természetes állati fehérjét a halak a testtömeg-növekedésükre használják, a gabonából nyert energiát pedig a mozgásra, életfunkciók fenntartására fordítsák. Ezért, ha nagytömegű táplálékállatot szeretnék biztosítani, bizonyos mennyiségű szerves trágyát is be kell juttatnunk a tóba. Azaz megerősítjük a természetes táplálékbázist, felpörög a trágya-alga-planktonrák-hal rendszer, és így jó minőségű, nagy mennyiségű haltömeghez juthatunk, ügyes tervezéssel hektéronként akár tíz-húsz mázsához is. A Hortobágyi Halgazdaság híresen elöl járt ebben, mert ott még a tótalajokat is művelni, szellőztetni tudják.

Persze a ponty mellé teszünk a korosztályának megfelelő méretű ragadozót, harcsát, csukát, süllőt is. Ezek a beteg halakat és a befolyókon beszökő vadhalivadékokat fogyasztják el, és értékesebb halhússá alakítják.

Ahogy én tudom, korábban Tatán volt halászszakmunkás-képzés, de mára ez megszűnt. Ha viszont valaki az utcáról bejön, hogy szeretne halász lenni, néhány év alatt halászmester rangig is eljuthat, ha keményen dolgozik és tanul a többiektől. Én is vettem fel így kollegákat. Aki szenvedéllyel csinálta, maradt, aki nem, elment. Az országban szinte mindenhol lehet halgazdaságokat találni, a dombosabb Dunántúlon talán még inkább, úgyhogy aki akar, találhat munkahelyet.

A kimondott halászati mérnökök képzése viszont létező dolog. Mi még régen Szarvason végeztük el, mezőgazdasági felsőfokú alapvégzettséggel ma is bárki jelentkezhet rá. Persze sok év gyakorlat kell ahhoz, hogy valakire egy komplett gazdaságot rábízzanak. Ez azzal jár, hogy hajnalban gumicsizma fel, aztán hajrá, szívvel-lélekkel.

A munka jellegéből adódik, hogy mindig ki vagyunk téve az időjárásnak. Hideg, meleg, eső, bármi jöhet. Nem árt, ha az ember képes járni a vízen is, de az iszapban mindenképpen muszáj. A hálóhúzás, az evezés, a csónakkal való közlekedés, a dobóháló használata, a gátak védelme, javítása, a búza lapátolása, azért kemény fizikai munka. Meg kell tanulni a zsilipek kezelését, a lecsapolások, tófeltöltések folyamatát, kezelni kell a szivattyúkat, kaszálni kell a gáton, de akár a vízben is, használni, karban kell tartani a tólevegőztető berendezéseket, és persze nem utolsó sorban irányítani kell a munkatársakat. A hétvégéről néha le kell mondanunk például vízeresztések idején, és a halak meghálálják a szombati etetéseket is.

Ugyanakkor azt mondom, mégsem mond le az ember semmiről. Kint van a természetben, együtt él vele tavasztól tavaszig, csodálja az életet, a vizes élőhelyek világát. Ha úgy vesszük, mi ott dolgozunk, ahova mások kirándulni járnak. Ez megfizethetetlen. Kevés ember van körülöttünk, kemény, de egészséges a környezet, aki ezt szereti, az nagyon meg tudja becsülni. Nem kell mindig megfeszítve dolgozni sem. Leül az ember a parton vagy a csónakban, figyeli a vizet, a planktonhálója gyűjtőüvegét, nézi a madarakat, lesi, miért eszik, vagy éppen miért étvágytalan az állomány, mi történik, mi változik, milyen a vízszint, a hőmérséklet, oxigénkoncentráció. Igazi berki élet ez, és nagyon lehet szeretni. Az időbeosztásunkat biológiai folyamatokhoz igazítjuk, nem a blokkolóórához. Nyáron úgy hattól fél háromig dolgozunk, máskor héttől fél négyig. Télen javítgatunk, hálót kötünk, a gátakat tartjuk karban. Karókat verünk le, kifonjuk fűzfaágakkal, mögé homokzsákokat hordunk. Kivágjuk a fákat a töltésekről, meg persze a téli halkészletből is van halászás, úgyhogy nem unatkozunk.

Az, hogy milyen munkát végez a tógazda egy adott gazdaságban, a halászatkor derül ki igazán. Látni, mekkora az összhang, mennyire tudják az emberek a dolgukat. Hogyan irányítja a főnök az embereket? Halkan, határozottan beszél vagy csak kiabál? Persze van, amikor fizikailag a traktor hajtotta emelőgép vagy a robbanómotoros halfrissítő-szivattyúk alapzaja miatt indokolt a nagyobb hangerő. A végső próba azonban mindig az, hogy végül milyen halak ugrálnak a válogatóasztalon. És ha „szép a hal” és sok is van, akkor csendesen és mosolyogva bólogat az ember.

Aki megtanulja a szakmát, és saját tóval gazdálkodik, egész szépen meg tud élni belőle. Aki alkalmazottként foglalkozik halászattal, többnyire mellékállásban teszi. Vannak, akik bérhalászként máshova is elmennek a nagyobb munkákra, vannak, akik hálókat kötnek.

Inkább emberhiány van a szakmában, egy-egy halászaton ha körülnézek, azt látom, az átlag életkor már ötven év körül jár, úgyhogy jó lenne több fiatalt megnyerni erre az embert próbáló munkára.

Harminc éve a magyarok talán három kiló halat ettek, ma ez eléri a nyolc kilót, mondjuk hekkel, halkonzervvel együtt. De mégis, ez egy üdvözlendő tendencia, nő az igény, javul a minőség, úgyhogy úgy látom, akit megfog ez a környezet, az ilyen jellegű munka, a természettel való együtt lélegzés, annak érdemes a hallal foglalkoznia a jövőben is.

A jövőben intenzív halnevelő telepek fognak létesülni, az új technológiák javítani fognak az ágazat gazdaságosságán, csak a munkaerő-utánpótlás a kérdéses.

Ami engem illet, az agráregyetem elvégzése után úgy volt, hogy először külföldön, valami raktáráruházban találok munkát. Akkoriban szüntették meg az állami gazdaságokat meg a téeszeket, de hát én a Balaton nélkül nem bírtam volna élni. Úgyhogy egy ideig telefonálgattam ide-oda, aztán szépen besétáltam annak a halgazdaságnak a kapuján, amin egykor a dédnagyapám is bevonult, mához számítva jó százhúsz évvel ezelőtt.

Ha újrakezdeném, megint halász lennék, ahogy az őseim is azok voltak, persze ők még a Balatonon. Ha mondjuk megtiltanák, vagy elzavarnának a tavak közeléből, akkor is visszakéretőznék. Ez az én világom, még könyvet is írtam róla, Balatoni halmesék címmel.

A halászati szakmérnöki a diplomadolgozatomat a compó szaporításáról és neveléséről írtam. Erre nagyon büszke vagyok, mert saját tapasztalataimat foglalhattam össze. A Balatonból fogott anyaállomány szaporításán alapult e folyamat, ahol akkor már csak elvétve élt ez a gyönyörű hal. Amit szerelmetes, csillogó tükrű tavunk compóinak megmentőjeként képzeleghettem akkor, mára üzemtervi telepítési előírássá vált. Ehhez persze sok munka, kitartás és szenvedély kellett.

Ezért, ha találkoznék huszonöt éves önmagammal, pár szót mondhatnék neki tanácsként: az egyik az „alázattal”, a második pedig a „szenvedéllyel” lenne! Ezekben benne van minden, ami ehhez a munkához kell.