Hangszerkészítő

Szerényi Béla

Magyarországon hivatalosan csak klasszikus hangszerkészítői képzés folyik.    Egészen pontosan vonós-, pengetős-, fafúvós-, rézfúvós-, cimbalomkészítő-, zongorakészítő és orgonaépítő szakok indulnak. Én ennek ellenére népi hangszerekkel, egész pontosan tekerőlantokkal, azaz tekerőkkel, illetve alkalmilag citerakészítéssel foglalkozom.

Ha jól tudom, Magyarországon én vagyok az egyetlen „profi”, akinek papírja van arról, hogy népi hangszert készít, bár vannak amatőrök is. Ez persze semmit nem jelent, nem feltétlen a minőséget tükrözi, csak hogy van-e végzettsége az adott szakmához.

Évente összesen tíz-tizenkettő hangszerkészítő végez, a ritkább hangszerek esetében gyakran ötévente egy. A többség fúvós-, vonóshangszer-készítő, de ők is elsőnek a javítást tanulják meg, és csak kevesek válnak a gyakorlatban valódi hangszerkészítővé. Egy orgonaépítéshez tizenöt év év gyakorlat kell, zongorakészítés pedig idehaza gyakorlatilag nem létezik. A minőségi restaurátormunka persze azért nagy érték lehet.

Az, hogy folyamatos képzés van, persze nem jelenti azt, hogy a hazai piac fel is venne ennyi szakembert. Más kézműves-munkákkal, például kertészként, festőként, burkolóként, asztalosként ma sokkal jobban meg lehet élni, arra nagyobb a kereslet. Ezt azért tudni kell.

Egy zongorakészítő barátom elmondta, nézd, a családom 120 éve foglalkozik zongorakészítéssel, ez idő alatt öt embert képeztünk ki, ebből három családtag. Ilyen mennyiségekben kell gondolkodni.

De hogy most más, ritka szakmákról is mondjak valamit: lehet, hogy egyes kézműves hivatásoknál a képzési lehetőségek szűkebbek – bár ellenpéldaként meg kell említenem a nádudvari szakiskolát, ahol elképesztő profi tanárok fantasztikus dolgokat tanítanak -, az ország tele van rendkívül ügyes mesterekkel, és ha valaki nagyon meg akar tanulni valamit, akkor utána tud járni, ki tudja harcolni magának a lehetőségeket.

A hangszerekre visszatérve, a néprajztudomány hitelesen a 19. század közepéig tud visszatekinteni, a tekerővel például Bartók foglalkozott először, az ő adatközlőik nagyjából az apjuk, nagyapjuk emlékéig tudtak visszaidézni dolgokat a hangszerről. Az előtte lévő dolgokról is lehetne információ, de Magyarországot nagyjából százévente szinte a föld színéig pusztították. Miért pont a hangszerekről maradt volna fenn emlék?

Az, hogy a tekerő nálunk az Alföld közepén maradt fenn, nem zárja ki, hogy a feltehetően ezeréves története során a Kárpát-medencében akárhol használhatták, rengeteg formában.

Azt pedig, hogy ilyen régóta használták, más európai forrásokból tudhatjuk, nagyon sok országban volt népszerű, ráadásul divathullámai is voltak, aztán megint népszerűtlenné vált, szinte eltűnt, majd megint felbukkant, és újra elterjedt a használata. Ez azt feltételezi, hogy mindig mögötte volt a zenei érdeklődés és a hangszerépítési innováció. Ezek nélkül minden hangszer kihal. Ha egy hangszernek megáll a fejlesztése, zsákutcába kerül, és törvényszerűen eltűnik az időben. Tehát a hangszernek mindig változnia kell a zenei divatnak megfelelően. A tekerőnél az az érdekes dolog, hogy éppen most, a huszadik-huszonegyedik század fordulóján megint fellendülőben van, hatalmas megújulást él át, több zenei stílusban, teljesen különböző műfajban alkotó művészek használják, így a világzenei áramlatokban, jazzben, de akár a rockban alkotók is újra felfedezik, és széles körben játszanak rajta, nem beszélve ugye a hagyományos népzenészekről. A modern művészeket foglalkoztatja ez a szokatlan karakteres hang, szívesen dolgoznak vele. A hangszerkészítőknek meg az a dolga, hogy ezeket a különböző zenei igényeket kiszolgálják. Nyugat-európai kollégáim is több irányban fejlesztik a hangszert, de nekem is vannak határozott elképzeléseim. Még a hagyományos változatát is megváltoztatom, hiszen mások a hangzásideálok ma, mint mondjuk 50-60 évvel ezelőtt, és máshogy kell kiszolgálni az előadóművészt, hiszen a színpadi előadás ma teljesen máshogy működik, még a népzenében, a táncházakban is.

A hangszer maga nagyon karakteres, és bár vannak ellenpéldák, jellemzően a hangzása nem nagyon változó, de más küllemi, formai megjelenést kell adnunk neki, attól függően, hogy egy rock-, jazz-, vagy komolyzenei fellépés során használják fel, hiszen egy hagyományos népi hangszer furcsán mutatna ezekben a környezetekben. A végleges hangzását a mai technikával beépített hangszedővel vagy a mikrofonos hangosítással, keveréssel pedig még tovább lehet módosítani.

Ugyanakkor lehet magát a hangszert is módosítani, például a régiesebb zeneművekhez egy finomabb megszólalásra van szükség. Ekkor a hangszer belső gerendázatával, a méretarány-módosításával, a húrok beállításával, vagy más típusú húrok felszerelésével módosítunk a tekerő hangján. Szélsőségesebb esetben egy-egy konkrét zenész speciális elképzeléseihez is tudok igazodni, de volt úgy, hogy Sebestyén Márta kért fel, hogy csináljak neki tekerőt, ekkor az ő nagyon finom, bensőségesen megszólaló hangjához kellett egy megint teljesen más, „felhangdús” hangszert építenem.

Mindez persze sok kísérletezéssel jár, hosszú folyamat, ugyanakkor szem előtt tartjuk azt is, hogy amit több száz éve kitaláltak, ahhoz csak nagyon óvatosan szabad nyúlni. Egy hangszer több száz alkatrészből áll össze, nem is hinnénk, hogy még egy hegedű is hány elemből épül fel. Ezért már egy-egy apró belső gerenda átépítése is komoly változással járhat.

A hagyományos tekerőből van négy fő alaptípusom, ezeket a gyűjtéseim alapján állítottam össze, ezek finom módosításokkal ugyan, de lényegében változatlanok. Persze ha én nézek rájuk, rögtön látom rajtuk, nagyjából milyen korszakomban építettem őket, bár az összeset már nem bírom követni, hiszen körülbelül ötszáz darabot adtam ki a kezemből.

A hangszer teste, a korpusza mindig valamilyen keményfából épül, a rezgést a húrtól átvevő része pedig jellemzően fenyőből, jó esetben sűrűszálú lucból készül. Igyekeztem megtartani a hagyományt, hogy a parasztember abból dolgozott, amilye volt, ezért nálam a hangszertest többnyire dióból, cseresznyéből, körtéből készül, bár néha egzotikus fákat is használok.

A tekerő abban különleges húros hangszer, hogy nincs lecsengése, mint mondjuk a hegedűnek. Ahogy megszólal, folyamatosan szól, ezért kevésbé befolyásolja a felhangtartományát, hogy milyen fából készül, ezért ez inkább esztétikai kérdés. Hangterjedelme kötött, két oktávnyi, ez a felhasználói, azaz emberi méretekből adódik.

Érdemes tudni még, hogy a tekerő esetében az amúgy színezhető lakkozás elsősorban felületvédelmi célokat szolgál, kisebb szerepe van, mint mondjuk a hegedű esetében. A húrokat leszámítva az alapanyagok magyar forrásból érkeznek.

Egy hangszeren jellemzően két hónapot dolgozom, ez gyakorlatilag konstans, ezért érdemes viszont több munkát párhuzamosan végeznem, több hangszeren dolgozni, hiszen például a száradási fázisokat nem lehet siettetni.

Van egy kitűnő segédem, én tanítottam ki, ő elsősorban a hangszer testét építi meg, én a hangzásért felelős részeken dolgozom, de ettől egy-egy darab még ugyanúgy két hónapig készül.

A legtöbb tekerőt tanulóknak készítjük. Ezek is megbecsült darabok, érdekes, hogy használt tekerőhöz szinte lehetetlen hozzájutni, mert aki egyszer eljegyezte magát vele, nem nagyon szeretne megválni tőle.

Amennyire harmonikus egy zene, ugyanannyira harmonikusnak kell lennie egy hangszernek is. Úgy kell megépítenem, hogy bár benne legyek én is, de megtartsa az önmagától való szépségét.

A munkafolyamatok során sok apróságra kell figyelnünk, a baleseteket illetően is. Jellemzően olyan éles szerszámokat használunk, hogy az esetleg általuk ejtett sebek igen gyorsan behegednek, de például a szálló porra, az egyes vegyi anyagok okozta terhelésre is oda kell figyelnünk.

Ami a piacot illeti, ilyen típusú termékek értékesítésénél nagyon fontos a személyes kapcsolat, bár van úgy, hogy valaki látatlanban rendel hangszert tőlem. Minden egyes darab, amit kiadok, reklámot is jelent a következő rendeléseknek, de figyelnem kell, mert egy elrontott hangszer többet árthat, mint amit tíz jó megjavíthat, a jóról ugyanis nem nagyon beszélnek az emberek, de rossz hírét viszont rögtön továbbadják.

Jelenleg a világban eladott hangszereknek legfeljebb tíz százaléka akusztikus, és bizony jelen van egy tendencia, miszerint az emberek már képesek egy telefonon végighallgatni egy szimfonikus koncertet, ugyanakkor markánsan jelen van a hagyományos, a rossz értelemben vett technikától való elfordulás, az eredeti, igazi hangok, hangszerek iránti kereslet, úgyhogy azért van igény a munkánkra. Itt például Magyarországon, többek között a táncház-mozgalmaknak köszönhetően nagyon nagy felfutás tapasztalható, egyre többen keresik a hagyományos hangszereket, az utóbbi 30-40 év ilyen szempontból sikertörténetet írt. Ma már a Zeneakadémián igen magas szinten tanítják a népzenét, ehhez persze a hangszeriparnak is őrületes fejlődésen kellett átmennie.

Az, hogy valaki elvégzi a hangszerkészítő iskolát, önmagában három évet jelent a szakiskolában, érettségi után lehetséges ide felvételizni. Ezt követi a mestervizsga, ami 5-6 év előzetes gyakorlatot feltételez, úgy, hogy közben figyelni kell a többiek munkáját.

Állandóan új és új igények merülnek fel a hangszerrel szemben, ezért folyamatos kapcsolatban vagyunk a piaccal, a többi építővel, hogy rajta tartsuk az ujjunkat a változások verőerén. Aki nem figyel, nem tanul, lemarad.

A szakmai csúcsot meglepő módon ebben a szakmában nem valami csilivili technikai attrakció jelenti. A megbízhatóság, a kiszámíthatóság sokkal többet nyom a latban. Az az igazi, hogy minden pillanatban olyan minőséget tudjunk szállítani, ami megfelel a leírt vagy nem leírt szakmai kritériumoknak, és persze az előadóművészek igényeinek.

Magyarországon jelenleg 4-500 tekerő lehet, és legalább a felét napi szinten meg is szólaltatják iskolákban, táncházakban, koncerteken, sőt, családi eseményeken is.

Azt hiszem, én tipikusan az vagyok, aki a pályafutásom elején jókor voltam a jó helyen. Sebő Ferenc is elmondta, nem egyszer: nála sokan tudnak jobban zenélni, de akkor és ott, abban a pillanatban ők nyúltak a parasztmuzsika után, amikor kellett. Én meg akkor jártam épp a vidéket, amikor idős volt a Bársony Mihály bácsi, nagybeteg lett, és amikor elment, én meg pont hangszerkészítést tanultam, úgyhogy be tudtam állni a helyére. Akkoriban a színpadi előadóművészetben is markáns fellendülés történt a tekerőlant használatában, úgyhogy minden együtt volt ahhoz, hogy valamit gyorsan és jól megoldjak. Emellett azt is ki kellett dolgoznom, hogyan lehet a tekerőt oktatni iskolákban. Tananyagot, pedagógiai módszert állítottam össze középiskolák számára, majd az egyetemen úgy, hogy közben előadóművészként is nívósan meg kellett mutatni, hogy ez egy piszok jó hangszer. Ez ma szinte megismételhetetlen volna, nagy szerencsém volt, és úgy érzem, nem is változtatnék semmit ahhoz képest, amit és ahogy csináltam.

Most talán egy másik területen talál valaki olyan helyet és időt, ahol hasonlóan sikeresen – bár sok munkával – rátalálhat egy ilyen szerencsés pillanatra és szerepre. Aztán persze képesnek kell lennie a legnagyobb szakmai alázatra – ami sajnos egyre ritkább az új generációkban, nem vádolom őket, egyszerűen más időket élünk – hogy türelemmel, a másokra figyeléssel, állhatatossággal, a szakmai képességeket meghaladóan is nyitott hozzáállással képes legyen kiszolgálni és formálni azt a hivatást, amivel eljegyezte magát.