Bábművész

Pámpillás Szabó Zsuzsanna

A végzettségemet tekintve bábszínész volnék, ám ezen a területen annyi mindennel kapcsolatba kerültem, annyi mindennel foglalkoztam, hogy elfogadom, ha bábművésznek neveznek. Magam készítem a bábjaimat, magam rendezem az előadásaimat és többnyire magam is adom elő őket.

Már a pályám kezdetén egyszerre két irányba indultam el. A pécsi Bóbita bábszínházban, az akkori vezető, Kós Lulu megkérdezte, hogy mit szeretnék: színpadon dolgozni vagy bábokat készíteni a műhelyben. Na, erre már akkor nem tudtam válaszolni, mert mind a kettő érdekelt. Úgyhogy párhuzamosan mindkét területen elindultam. Ezzel igazából a klasszikusok példáját követtem, hiszen a régi bábművész dinasztiák, mint például a Magyarországon leginkább ismert Kemény Henrikék is, maguk készítették a bábjaikat. Ez lett a vesztem a Bóbitában, amikor ugyanis a Pécsi Nemzeti Színház tagozatává válva a bábszínház kezdte magát kinőni, egyre kevésbé volt helye ebben a struktúrában egy ennyire, önállóan alkotó személyiségnek, mint amilyen én voltam, úgyhogy hamar kívül kerültem ebből, és 1998-ban önállósultam.

Ez nem jelenti azt, hogy nem csatlakozom néha más produkciókhoz, de szívem szerint a legjobb, ha mindent magam csinálok.

Közben persze voltak alkalmak, amikor „pótlábakat” kellett növesztenem, hogy talpon maradjak, de akkor is a sokoldalúságom húzott ki a bajból. Amikor például a reformpedagógia nagyobb szerepet kapott, óvodákban kezdtem bábos tanfolyamokat tartani, könyvet is írtam a tapasztalataimból, aztán a gyerekekkel átélt közvetlen kontaktus beépült a színházi munkámba is.

A valamennyi szinten megszerzett tapasztalatom már a másik munkába épült be, így haladtam előre és talán felfelé. Például elég magas szinten improvizálok. Azon kevesek közé tartozom, akik bábművészként élő kontaktust tudok fenntartani a közönséggel úgy, hogy közben nem esek ki a történetből, s ezeknek az alapjait például éppen az óvodában tanultam meg, ahol a gyerekektől semmi nem választott el a szőnyegen, kiabáltak, odajöttek, kérdeztek. Ráadásul erre még bíztattam is őket. Nem választott el tőlük sem színpad, sem a paraván. Persze voltak meleg helyzetek, de sokat tanultam belőle.

Az óvodás vonalat most sem hagytam ott, mostanában egyre több az autista gyerekek száma, nemrég egy civil szervezet felkérésére készítettünk egy érzékenyítő előadást, amivel a gyerekek között nem csak fel tudjuk hívni a figyelmet a problémára, de a bábjáték eszközei segítségével megoldásokat, szemléletet is mutatunk a gyerekeknek, hogy például hogyan viselkedjünk olyanokkal, akik nem a szokásos módon reagálnak a közeledésünkre.

Jelenleg ennek a programnak a bábjait készítem. Hernyót, csigát, baglyot használok, mindegyik más típusú probléma bemutatását segíti. A csiga például nem viseli el, ha hozzáérnek…

A program egyelőre Pécsen és Baranya megyében zajlik, párhuzamosan tudományos munka is folyik a háttérben, egy háromrészes előadássorozattal, ha viszont elkészül és bejáratódik a teljes modellprogram, országosan is alkalmazható lesz, a szándékaink szerint. A cél, hogy mérhető attitűdváltozást tudjunk elérni a gyerekek körében.

Változik a világ, a gyerekek más, nem természetes környezetben, más ingerekkel, a sodró időben küzdő felnőttek között nőnek fel, nem csoda, ha vannak gondjaik.

Én még Pécsett az Uránvárosban, valahol a harmadik emeleten voltam kisgyerek, aztán egyre lejjebb költöztünk, míg végül jó húsz éve, felnőttként kijöttem lakni ide, Cserkútra, családi házba. Már az is döbbenetes élmény volt, hogy kinyitottam az ajtót, és a küszöbön túl ott nőtt a fű, de nem volt bevezetve a víz, nem volt mindenhol villanykapcsoló sem. Az első két télen elfagyott a vízcsapom, csodás fagyott gejzír fogadott, mert nem értettem hozzá, hogy ezt el kell zárni, ha jön a hideg. Havat olvasztottam, hogy vizem legyen, és kiderült, hogy az nem is rossz. Mivel az első években pénzem sem nagyon volt, kicsit rá is voltam szorulva erre az életmódra, de egyáltalán nem bántam, hogy egy ideig komposzt vécém volt, hogy lavórban kellett mosdani, aztán szépen megteremtettem magamnak mindent.

A házat magát azért vásároltam meg, mert volt egy nagy, romos melléképület a telek sarkában, ahol ma már színházterem áll. Eleve ilyen teret akartam kialakítani, persze eltelt pár év, mire idáig eljutottam, de nem tettem le a tervemről. Persze sokan néztek rám nagy szemekkel, hogy milyen fába vágtam a fejszémet, és azt is látom, hogy nagyon hasznos alkotóéveimet emésztett fel az, hogy az ingatlant próbáltam rendbe tenni. Ha hamarabb sikerül, nagyon szép történet lett volna. Persze így sem rossz, egyáltalán, nem panaszkodom. Nemzetközi workshopokat tartottunk, a világ minden tájáról hívtam ide szakembereket, akikkel a fesztiváljárásaim során összeismerkedtem, közösen dolgoztunk, fantasztikus közösségi munkát végeztünk, most pedig vannak nyílt napjaink, amikor a falu lakosait látjuk vendégül az előadó- és kiállítótermünkben.

Aztán volt egy időszak, amikor kicsit belefáradtam, hét évig Németországban dolgoztam ápolóként, de az az időszak is tanulságos volt. A bábozást persze ott sem hagytam abba, előadásokat tartottam idős otthonok lakóinak, meséket mondtam az ápoltjaimnak. Volt egy kedves, demens néni, akivel nagyon mély és hosszabb kapcsolatot alakítottam ki, neki például volt egy kedvenc meséje, a Halál kilovagol Perzsiából. Ezt nagyon szerette, mert ő maga is halni készült, ezért mindig el kellett mesélnem neki, jót nevetett rajta, aztán másnapra elfelejtette az egészet, úgyhogy ismét kezdhettem elölről. Nekem meg fejlődött a nyelvtudásom, és nagyon sokat tanultam a betegek kezelésével, ápolásával kapcsolatban is, amit aztán megint tudok a bábos munkámban hasznosítani, amikor fogyatékkal élőkkel dolgozom.

Mindig szerettem mesélni. Befogadói oldalról hatalmas igény van rá a gyerekek és a felnőttek részéről egyaránt. De egyre kevesebb alkalom van rá, hogy az ember maga alkossa meg a fejében történetek képeit. Filmek vannak, internet van, a mesekönyvek tele színes illusztrációkkal, mindent készen kapunk, alig van lehetőség, hogy az asszociációk a fejünkben nyíljanak ki, hogy a hallgatók szabadon alkothassák meg a mesét a maguk szabadságával, a maguk eszközeivel.

Nagyon érdekes, hogy minden bábművész előbb-utóbb megtalálja a maga technikáját, ami leginkább megfelel a maga habitusának. Nekem például a marionett nem való. Azt mondják, az olyan bábművészek jók benne, akik tényleg fejből, fentről irányítanak, és ez igen finom mozdulatokat igényel. Vannak aztán a klasszikus kesztyűbábosok – rendkívül nehéz, kimerítő technika, fizikailag is megerőltető, közben a hangodra figyelned kell, meg hogy mit hova raktál le, mi következik… Én azt szeretem, ha magam előtt játszom, valahogy szívből irányítva az eseményeket. Ez áll a legközelebb hozzám. Annyira nem is számít, hogy én magam látszom-e, ha jól csinálom, el tudok különülni teljesen testileg a bábtól. Ez a bábozás lényege. A bármi mássá változás képessége, ahogy bábkészítőként a mássá való átváltoztatás képessége a cél.

Az, hogy a színészek maguk is jelen vannak a színpadon, már a mi generációnk hozadéka, a régi bábjátékosokat a néző talán soha nem is látta. Vannak, akik előadás után odahívják a gyerekeket, és megmutatják nekik a bábokat, mint visszaváltozott tárgyakat. Én ezt nem szeretem. Jobb fenntartani a történet, a szereplők varázslatát.

Most egy különleges darabra készülök. Tartozik a portámhoz egy régi, felújított malom, abban szeretnék egy malombemutató bábjátékot előadni. Ismert darab a Vitéz László a csodamalomban, de mivel nem tudok idehozni mindig egy klasszikus vitézlászló-specialistát, kitaláltam, hogy itt Vitéz Lászlóné fog szerepelni, akit a férje távollétében az ördög igyekszik megkörnyékezni, de a malom három tarka macskája is komoly szerepet kap. Ez például klasszikus kesztyűbábos előadás lesz.

Aztán itt vannak mögöttünk a Jakab-hegy oldalában a Babás szerkövek. Nagy vörös sziklák, hozzájuk kapcsolódó legendával. Erre alapozva összeállítottam egy bábelőadást a Kővé vált lakodalmas menet címmel – ezt például, mint Zsuzsi néni a konyhájában – csak régi zománcos edényekkel adom elő. Régi asztallal, szekrénnyel, amit a környéken összeszedtem. Zsuzsi néni meg ugye én volnék, aki háromszor áll neki, hogy végre főzzön, de mindig belegabalyodok valami mesélésbe, végül ott állok a konyha közepén a nagy halom edénnyel.

Minden előadást komoly próbamunka előz meg. Itt is nagyon fontos volt kipróbálnom, melyik tárgy mit „tud”, melyik milyen figurát tud megjeleníteni fölösleges mozdulatok nélkül, működő koreográfiával. Persze teljesen egyedül nem lehet csinálni a dolgot, egy kolléganő segített külső nézőpontból, hogy tényleg jól működjön a dolog.

A bábozásnak szerintem mindig tétje kell, hogy legyen. Ha csak jópofásodik, viccel az előadó, az valahogy mindig értéktelen lesz. Muszáj azonosulnunk a szereplőkkel, nem elég, ha csak szépen elmondjuk a bábjaink szövegét.

Amikor régebben a szegedi bábszínházba jártam rendezni, a kollégák mindig mondták, hogy a próba végére mindig változtak, mert valahogy átformáltuk, átgyurmáztuk őket, még akkor is ha látszólag könnyű meséket adtunk elő.

Nagyon érdekes a kapcsolat a közönséggel is. Bár a színpad, a paraván miatt fizikailag teljesen el vagyunk különítve a nézőktől, mégsem egészen ez a helyzet. Ilyenkor teljesen más energiakapcsolatok működnek, nagyon kell és tudjuk is érezni a figyelmüket, hangulatukat, reakcióikat. Ha az ember a megfelelő koncentrációval indul fel a színpadra, a tere, a kiterjedése egyre csak nő, és csak rajta múlik, mit varázsol benne. A figyelmemmel vonom a néző figyelmét magamra. Ha vannak is oldott nevetések, humor, az ihletettség és a ráépülő kapcsolat olyan erős is lehet, hogy szinte bele lehet kapaszkodni.

Ha valaki bábszínész szeretne menni, Kaposváron és Pesten, a Színművészeti Egyetemen tud képzést kapni.

Vannak bizonyos tulajdonságok, amik jól jönnek egy bábjátékosnak. Fontosak például a jó hangi adottságok. Elég erős hanggal és sokféleképpen, sok karakterhez idomulva kell megszólaltani a figurákat, akár egész előadásokon is. Mivel nekem nem voltak jó hangi adottságaim, igyekeztem mindig alaposan beskálázni előadás előtt. Volt, amikor tizenhat karakternek kellett a hangomat adni. Az azért nem kis feladat.

Aztán fontos a jó testkontroll, a finom mozgás, de az erőnlét is. Amikor az ember felfelé nézve fél órán át feltartott kézzel dolgozik, és a hangjának természetesnek kell hangoznia, na az sem mindennapi képesség, sokat kell gyakorolni. A mozgékonyság, a sportos alkat kimondottan előnyös. A bábjátékosok fizikai terhelése – egy felmérés alapján – elérheti a bányászokét is, egyetlen órába sűrítve.

A bábkészítőknek pedig jó manuális készséggel kell rendelkeznie. Papírral, fával, szivaccsal, famasszával, fémmel, bőrrel, textillel, agyaggal dolgozunk. Vágunk, varrunk, kasírozunk, faragunk, festünk. Bár nem volt különösebb gyakorlatom ezen a téren, a műhelyes kollegáktól hamar megtanultam, hogy a legfontosabb a nyitott, kíváncsi hozzáállás, a kísérletező kedv. Amikor először a kezembe nyomtak egy adag agyagot – keresztvázra kellett hatalmas mennyiséget feldobni – fogalmam sem volt, mit csináljak, de valahogy két óra múlva egy nagyon szép maszkot formáztam meg. Engem is meglepett. Nagyon sokszor állítottak ilyen kihívások elé, ezeket rendre megugrottam, de az, hogy magamnak valamit csak úgy rajzolgassak, még nem fordult elő azóta sem. Minden munkámnak kell, hogy legyen valami konkrét célja.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkám sokoldalúsága miatt képes vagyok éppen a munkámban kipihenni magamat. Ha egyedül akarok lenni, bejövök a műhelyembe, és készítem, javítom a bábjaimat, próbálok, írom a darabjaimat. Ha emberek közé vágyom, ott az előadás. Megint más, amikor az ember partnerrel vagy csoporttal játszik. A bábosok közössége pedig egy külön szint, nagyon összetartó társaság a mai napig is, egész életre szóló barátokat szereztem a bábozás révén.

Nagyon sokat jártam a világot a bábozás révén, most már úgy vagyok vele, hogy nem szeretnék annyit utazni, jöjjön ide a vendég, itthon akarom megmutatni a bábozás világát és vendégül látni az embereket. Amit valamikor elindítottam, most szépen visszajön hozzám.