Juhász

Pusztai Diána és Pekár László

Diána:

A párommal gazdálkodók vagyunk, emellett kutyatenyésztők, ezen belül kimondottan magyar pásztorkutyákkal, mudikkal foglalkozunk. Juhászként nálunk értelemszerűen az elsődleges szempont a kutyák használhatósága.

A párom nagypapája már komolyan tenyésztett mudikat, és mivel nálunk fontos volt az idegen vérvonalak behozása, mi csakis B-regisztrációs kutyákat használunk. A cél az , hogy felerősítsük a fajtát. Vannak tenyésztők, ahol nagyobb hangsúlyt kap a kutyák formája, nálunk a munkabírás az elsődleges. Persze a mi kutyusaink is gyönyörűek és egészségesek. A B-regisztráció azt jelenti, hogy mivel kevés az egyedszám, ha valaki elvisz egy szemlére egy kutyát, és a szakértők szerint megfelel a fajta előírásainak, méret, forma, fogak, szemek állapota, szín szerint, és átmegy a diszplázia-szűrésen, akkor törzskönyvezik, attól függetlenül, hogy a felmenőiről milyen információk vannak vagy nincsenek.

A mudinál elindult a munkakutya és az inkább szépségre nemesített vonal szétválása. Persze ez nem éles határvonal, vannak átfedések. Vannak például, akik nem szeretik a munkavonalas kutyák szőrét, és ez oda-vissza így van. Munkakutyának egy nagyon nagy bundájú kutya – legalábbis nyáron alkalmatlan, vagyis szenvedni fog a napon, a vásárlók viszont hobbi célra a nagyobb fülű, nagyobb szőrű kutyákat vinnék, az egy teljesen más igény.

Mi a kutyák etetését is máshogy valósítjuk meg, mint a legtöbb tenyésztő. Nekünk háziállataink vannak, ha birkát vágunk, a kutya megeheti a lábát, a fejét, ehet a belsőségeiből, ez régen is így működött, és nagyon jól működött. Természetesen kapnak tápot is. És mivel munkakutyák, a természetük szerint vannak tartva. Hiába dolgoznak az állatok mellett, nem fognak harminc percnél többet rohangászni a nyáj körül. Elvégzik a dolgukat, lepihennek, töltődnek. Nem pörgik túl magukat fölöslegesen. Ha folyamatosan hajtanának, a juhok nem ennének, ami nem jó. Ezek kemény kutyák, kemény kézzel kell bánni velük, ugyanakkor nagyon kezelhetőek és fegyelmezettek.

A mudi nagyon energikus tud lenni, benne van a pakliban, hogy ugrál, futkos, zajong, így ha egy családnak arra van szüksége, hogy a kutya nyugodtan heverésszen mellettük egész nap, találnak erre alkalmasabb fajtát is. Nincs ezzel semmi gond, de annak nincs értelme, hogy visszahozzák a kutyát, mert nem bírnak vele, holott csak nem passzol az igényeikhez, vagy egyszerűen nem értenek hozzá. A sportkutyások viszont megint szeretik a munkavonalas kutyákat, hiszen ők kihasználják az energikusságát.

A juhász-vonalon az az elvárás, hogy „jó kutya” legyen, figyelmes, aktív, tegye meg, amit kérnek, de ne bántsa az állatokat, és ennyi a lényeg. A kinézetnek nincs jelentősége.

Nem csoda, ha mindenki mást lát a mudijában, rendkívül alkalmazkodó, sokoldalú fajta.

Mindkettőnk családjában nagy hagyománya van a gazdálkodásnak. A párom, Laci juhász, ő sinkákkal dolgozik, nekem mudijaim vannak, ugyanúgy elvannak a nyájjal, mint a sinkák, nagyon képzettek valamennyien.

A kutyákat mindig úgy képezzük ki, hogy egy idős tapasztalt példány mellé állítjuk a kicsit, „rövid pórázra véve”, és egy-két hétig tanulja a vezényszavakat, hogyan hajtson, fordítson. Aztán maga is rájön a dolog ízére, akkor már azt kell tanulnia, hogy álljon le, ha szólok, nehogy megmarja a bárányt. Amikor már fegyelmezett, egyedül is dolgozhat.

László:

Ami a juhászatot illeti, jelenleg elsősorban bárányokat értékesítünk. Sajnos a gyapjat már nem tudjuk eladni. Régebbi juhászismerőseim is mondják, hogy semmi remény, ők sem tudják értékesíteni. A kínai piacra vásárolták egy ideig, de úgy tűnik, az a piac is megszűnt. Magyarországon a gyárak bezártak, aki felhasználná a feldolgozott gyapjút, külföldről hozatja be. Sokszor találkozunk azzal, hogy a külföldi fajtákat részesítik előnyben, a hazaiakat mellőzik. E mögött lehet piacpolitika és butaság is. Az emberekben van egy olyan, hogy ami külföldi, az biztosan jobb minőség, holott ez egyáltalán nincs így. Emellett annyi új természetes és mesterséges anyag jelent meg a piacon, hogy csak a legjobb anyagokat válogatják, a közepest vagy annak tartottat már nem igénylik, holott régebben mindent hasznosítottak, mindennek megvolt a maga felhasználási, alkalmazási területe.

Itt a perekedi térségben, 10-20 kilométeres körzetben, édesapám és nagyapám foglalkozik még juhászattal. Régi juhászcsaládból származom. A déd-öregapám is juhász volt. Másról errefele nem is tudunk. Amikor nagyapám összejött nagyanyámmal, a tsz-esedési időszak után igyekeztek egy kisebb családi nyájat összehozni, mi abból az örökségből tudtuk tovább folytatni. Egy fiunk és egy lányunk van, reméljük, lesz utánpótlásunk. A kislány a nagyobb, négy éves, de már ő is jár velünk, segít, ahol tud.

Vannak disznóink, baromfink, de őket zömében saját célra tartjuk. A házi portékának nem nagyon van keletje, mert ezek az állatok lassan nőnek, sok munka van velük, drága a takarmány, nem volna gazdaságos az értékesítésük. Amíg az emberek a hatszáz forintos „gyári” csirkehúst értékesebbnek tartják, a mi minőségi termékeinkre nagyon vesződséges volna vevőt találni. Időnk sem volna rá a juhok, meg ugye a gyerekek mellett.

Jelenleg 172 juhot tartunk, az állomány folyamatosan nő, jelenleg terület kérdése, mekkorára. Ha tudunk olyan füves-bokros részeket megvásárolni, bérelni, vagy alkalmi használatra bevonni, ami alkalmas a legeltetésre, akár 3-400 egyedig is elmehetünk. Először ezeket a területeket ki kell pucolni. Először ráengedjük a kecskéket, nagyobb birkákat, ők lerágják amit lehet, akkor már mi is hozzáférünk, bemegyünk, kivágjuk a fákat, bokrokat, utána lehet rendesen legeltetni rajta.

Vannak felhagyott, régen legeltetett területeket, amik évek óta el vannak hanyagolva, ki vannak vonva minden művelés alól. Ha ráhajtjuk a nyájat – amivel csak jót teszünk nekik is – két napon belül megjelenik a tulajdonos, hogy hogy képzeljünk, hogy az ő csodálatos területében kárt teszünk. Ma az emberek érzékenyek, nem akarnak állatot látni, hallani, szagolni átmenetileg sem, úgyhogy gondosan kiválasztjuk inkább, hol vannak kooperáló tulajdonosok, akik pontosan tudják, milyen hasznot hajtunk nekik. Emellett természetesen próbálunk minél nagyobb saját területet vásárolni. Régen a juhász mindig vonult. Június huszadika körül learatják a búzát, árpát, zabot, aztán a napraforgót, kukoricát, a nyájjal meg rámegyünk, összeszedjük a maradék szemeket, másodkeléseket, szárat, levelet, amit az állat megeszik. Ez a téli takarmány. Mi nem szénázunk, nem abrakolunk, kint van a birka a határban, egy lakókocsi áll mellettük, ott a mobil karám, 6-8 kutya vigyáz rájuk éjszakánként. Most éppen itt vagyunk, de tavaly például egy negyvenhektáros kukoricatarlón teleltünk ki. Ilyenkor persze az állatok hónapokig trágyázzák a területet.

A birka a savanyú füveket nem szereti, de ha muszáj, arra is rámegy. De bemegy az erdőbe, kieszi a csalánt, a ragadós galajt, nem nagyon válogat, a cserjéket… Persze előbb a jót válogatja, aztán, ha nincs más, megeszi a többit is. Mi meg persze figyeljük előre, hogy hol van a legalkalmasabb terület, és oda hajtjuk őket. A birkát igazából nem nagyon kell terelni, messze lemaradva vagy mellette haladunk, mert ha mögé lépünk, azt hiszi, hajtjuk. Hagyni kell, hogy a nyáj szépen terüljön, csak oda kell állni, hogy idegenbe, útra ne tévedjen. Aztán, ha nem bírom, akkor küldöm rá a kutyát, az visszafordítja, és lassan maga is megtanulja, hogy meddig mehet el. Suffolkot, merinó fajtát tartunk, illetve most fordulunk a cigája fajta fele, ez strapabíróbb, tejet is ad, a suffolkkal keresztezve olyan vegyes hasznosítású, mint a magyartarka marha. Nem beteges, nem kell oltogatni, télálló, erősebb sokkal, mint a merinói, ami képes megfagyni, izületproblémái lehetnek, azt inkább karámos tartásra nemesítették.

A bárányokat 8-10 hetesen adjuk el, ekkor 20-25 kilósak, olasz és török piacra szállítják őket. Most a bárányhús jól megy, duplát fizetik érte, mint korábban. Sok gazda elkövette a hibát, hogy pár éve lecserélte juhait marhára, de most meg az nem megy, nem tudják rendes áron eladni. Mindig hullámzik a piac. A nagyobb felvevő országok diktálnak. Az állami támogatás is nőtt, terület volna, állat nincs elég, meg főleg ember, aki ért az állathoz.

A birkával sokkal több a munka mint a marhával. Ezt körmözni, sántázni kell. A vizenyősebb területeken a birkák körme bepállhat, baktériumosan berohad, ezt ki kell tisztítani, néha felhasad, lesántul az állat, azt is kezelni kell. Ez folyamatos munkával jár. Nyírni is kell, évente kétszer féregteleníteni, de amennyi plusz munkával jár, most annyival több bevételt is ad. A kosokat novemberben engedjük az anyákra, akik aztán áprilisban fognak elleni.  A tenyészkosokat kétévente cseréljük. Fontos, hogy erős utódokat nemzzenek. A báránynak tíz percen belül fel kell kelnie, és önállóan szopnia kell.

Hogy mi teszi a jó juhászt? Ezt a szakmát hosszú évek alatt lehet megtanulni, nem csoda, ha a kezdők az elején sokat hibáznak. Az állomány minősíti a juhászt, de egy nyájban, ahogy a régiek mondták, mindig lesz sánta állat. Ez a dolgok rendje, rendbe kell rakni őket, és kész. Ha az állomány általánosan egészséges, gyarapodik, életképes bárányokat ad, nem lehet nagy baj.

A juhászatot ideálisan gyerekkortól tanítják meg az embernek. Ez egy lassú, nem siettethető folyamat, rengeteg megfigyeléssel, mozgással, türelemmel, tapasztalással jár.

Gyerekkortól megtanulod, hogyan ne menj a birka után, hogy hagyd, hogy megterüljön, vagy hogy hogyan képezd ki a kutyádat a munkára, meg a többit. A juhász nem siet, de mindig figyel. Egy hebrencs kezdő már ott elronthatja, hogy nem bír három órát veszteg maradni, amíg az állat maga is elvan. Aki nem bírja a magányt, ne menjen juhásznak, mert szenvedni fog ő is, meg a nyája is.

A pásztorkodást megtanulni egy élet kevés. Hiába ötven éve juhász a juhász, az állat mindig mutatnak újat neki. Tehát mindent tudhat róla és mégsem. Tudjuk, hogyan kell megelletni, nyírni, ápolni, a méh-előreesést kezelni, bevarrni. Mi például nem visszük őket állatorvoshoz, magunk látjuk el őket, ha kell. Ez több generáció tudása. Kifele viszont a tudást nem nagyon osztják meg a juhászok. Legalábbis teljes mélységben soha. Iskolában meg nem nagyon tanítható a szakma, ezért is van veszélyben jelenleg.

Mi szeretnénk valami egyedi dolgot elindítani. Össze akarjuk hozni a juhászatot a turizmussal. Ha sikerül megvásárolni egy alkalmas területet, szeretnénk vendégeket fogadni. Építünk egy faházat, hétvégenként fogadunk egy családot, akik velünk töltenek pár napot, és természet-közeliséget, az állatokkal való bánásmódot tanítunk, vagy inkább mutatunk nekik. Együtt főzünk, etetünk, teljes rálátással egy gazdaság életébe. Már sokan jelezték, hogy részt vennének ebben, főleg kezdő állattartók, de iskolásoknak, óvodásoknak is tudnánk programokat összeállítani.

Ha életképes nyájat akarunk, legalább száz állatban kell gondolkodni. Abból már egy 2-3 tagú család megél szűken, de szépen.

A párommal egymást váltjuk, ha a másiknak valami dolga akad. Együtt akkor vagyunk, amikor a mama elviszi a gyerekeket, olyankor itt tudunk együtt lenni, de akkor is dolgozunk. Sántázunk, körmölünk, oda két ember kell. Nyíráshoz meg barátokat hívunk, olyankor főzünk, dolgozunk, élvezzük egymás társaságát. Olyan ez, mint máshol a szüret. A barátaink megértik, hogy ez a mi életünk, megértik, miért nem járunk bulizni, miért maradunk ki dolgokból, miért nem nyaralunk, és tisztelnek minket. Nem véletlen ők a barátaink.

A juhászat varázslatos életforma, de teljes embert, teljes életet kíván. Mi nagyon szeretjük. Ha valamiért egy-két órát távol vagyunk, már azon jár az agyunk, jaj mi lehet otthon az állatokkal. Legtöbbször persze semmi. De akkor vagyunk nyugodtak, ha mellettük lehetünk, hallgatjuk, nézzük ahogy ropogtatnak, csipegetnek.

Az ember néha csak leül, figyeli a birkát, mikor lakik jól, jó szemmel nézi, ahogy föliszik a hideg vízből, gyönyörködik benne. Aki nem tudja, mi lehet ebben a szépség, ne is álljon neki.