Kovács

Takáts Zoltán

Én teljesen véletlenszerűen, vagyis inkább sorsszerűen találkoztam ezzel a mesterséggel. A mi családunkban nemhogy kovács, de kézműves sem volt. Gyerekként viszont elég jó rajzolónak számítottam, legalábbis az iskolai versenyek szintjén. Azt is hittem sokáig, hogy grafikus, vagy festőművész leszek. Amikor az általános iskolát elvégeztem, talán két évvel korábban alakult meg az ország első vidéki művészeti szakközépiskolája, éppen szülővárosomban, Pécsett.

Mivel ilyen jellegű intézmény – Pestet leszámítva – csak ott működött, óriási volt a túljelentkezés, még Nyírségből is érkeztek felvételre váró diákok. Valahogy sikerült bekerülnöm, amit hatalmas sikerként éltem meg, mivel a nyolcszáz jelentkezőből évfolyamonként talán húsz embernek tudtak helyet adni, összesen jó 150 diák járt oda.

Amivel viszont nem számoltam, kiderült, hogy ez egy iparművészeti iskola. Négy szakma közül lehetett választani: díszítőfestő, szőnyegszövő, keramikus és ötvös. A húsz gyerekből tizenhat a díszítőszakmát választotta, mivel ez állt a legközelebb a festőművészi ambícióinkhoz. Érdekes, mára ez a szakma szinte teljesen eltűnt.

El kellett osztani a gyerekeket, én az ötvösökhöz kerültem. Óriási volt az elkeseredésem, hiszen kalapácsot addig, a szögbeverést leszámítva, soha nem vettem a kezembe. Aztán, furcsamód, mégis nagyon megszerettem. Fél év után kimondottan élveztem a tanulást, egész ügyesnek bizonyultam. A szaktanáraink között volt egy Kerék Vilmos nevű fiatalember, az ő eredeti szakmája díszmű-lakatos volt. Ő mutatta be az ötvös-tanulóknak a kovácsolás alapjait. Volt üllő, lánghegesztő a műhelyben, amivel már lehetett vasat melegíteni, és úgy alakult, hogy a második év elején már egy külön kis kovácsműhelyt alakíthattunk ki, de ott már csak három fiú dolgozott. Addigra azonban annyira beleszerettem a kovácsmesterségbe, el is határoztam, hogy az iskola után kovácsként akarom tovább képezni magam.

Néhány kitérő után nekiláttam az országban különféle kovácsmestereket keresni, hogy ki venne fel tanulónak. Először a díszműkovácsolás-vonalon indultam el, jelentkeztem a nagyhírű Bieber Károly műhelyébe, de éppen volt három tanulója a mesternek, nem fértem be, aztán Pesten találtam még egy jónevű műhelyt, na oda felvettek volna, viszont ők csak hidegmunkákkal, díszmű-lakatossággal foglalkoztak. A műhelyükben hónapok óta tüzet sem raktak, én viszont kovácsolni akartam, így a klasszikus, még tűzzel dolgozó patkolókovácsok felé fordultam, és végül Pécsen Kelemen Sándor vett a szárnyai alá. Még mielőtt nyugdíjba ment, meg tudta ismertetni velem a szakmát – külön minisztériumi engedéllyel. Főleg gyakorlati képzést kaptam, csak negyedévente kellett az elméleti tárgyakból vizsgát tennem.

Aztán jött a katonaság, közben megismerkedtem a leendő feleségemmel, akivel most is itt élünk, Pilisborosjenőn. Ahogy ideköltöztünk, rögtön kialakítottam a műhelyemet, és azóta is ezzel foglalkozom.

Érdekes módon, a szocializmus uralkodó nézetei “ellenére” viszonylag könnyen engedélyt kaptam, hogy szellemi szabadfoglalkozásúként tevékenykedhessek. Az első időszakot azzal húztam ki, hogy segítő családtagként voltam bejelentve a feleségemhez, aki bejegyzett ötvösként dolgozott. Nem lettem “munkakerülő”, ahogy ezt akkoriban hívták.

Az első munkáimat mindjárt zsűriztettem is a Képzőművészeti Alap zsűrijénél, és hamar kaptam rendeléseket is az Iparművészeti Vállalattól, 1974-ben pedig elnyertem a Népművészet Ifjú Mestere címet. Bár ez csak amolyan névleges cím volt, az állami hivatalok már elfogadtak, mint amolyan “pecsétes szakembert”.

Sajnos jelenleg sincs iskolai kovácsképzés Magyarországon, utoljára talán Gödön volt ilyen célú oktatás, de az is felemás képzés volt. Hivatalosan szerkezetlakatos szakmát oktattak, de fenntartottak egy kovácsműhelyt is, és adtak az ott végzett diákoknak igazolást, miszerint ők kovács stúdiumokat is végeztek, ami mondjuk, nem tudom, mire volt elég. De tényleges kovácsképzés középiskolai szinten nincs sehol. Úgyhogy aki ezzel akar foglalkozni, bajban van.

Az évek során sorra megszűntek a tényleges kovácsiskolák, korábban Miskolcon és Győrben volt hasonló, de legalább tíz-tizenöt éve mindkét iskola abbahagyta.

Tavaly Győrön OKJ-s felnőttoktatásban a régi műhelyekben, a régi tudáshoz visszanyúlva indítottak tanfolyamot, oda most is jár olyan húsz, amúgy már egzisztenciával rendelkező, különböző korú felnőtt.

Emellett Vajda László kovácsmester Nyíregyházán indított okj-s szakképzést a helyi iparkamara támogatásával. Ez a két hely talán továbbviszi a hagyományt, de középiskolás szinten nem fűzök sok reményt hozzá.

Ha valaki mégis felvállalná, hogy odamegy egy mesterhez, hogy rendben, akkor tanulok magánál a műhelysepréstől végig a ranglétrán fel, meg akarok tanulni mindent magától, attól tartok, nem nagyon találna olyat, aki maga mellé venné.

A hivatásosoknak talán a fele tud másnak alkalmi munkát adni, de tartósan felvenni valakit maga mellé a büdzsé szűkössége miatt, legalábbis napi rendszeres foglalkoztatásra, ezt nem nagyon tudom elképzelni. Nem mondom, hogy reménytelen, talán tíz olyan műhely létezhet, ahol egyáltalán meg lehet próbálni. Pedig ahhoz, hogy valaki olyan szinten elsajátítsa a szakmát, hogy már valahogy meg is éljen belőle, azért legalább öt-tíz évig el kell merülnie benne. Ezzel kell számolni. Még én magam is tanulom a mai napig.

A kovácsszakmát kézműves- és ipari kovács ágra lehet bontani. Országos céhünkben, vagyis az egyesületünkben negyvenketten vagyunk. Ezen kívül még ugyanennyi, céhen kívüli kovács lehet az országban, de összesen legfeljebb százan. Ezeknek a fele hivatásszerűen űzi, a többiek szenvedélyből, szerelemből foglalkoznak a vassal, bár előfordul, hogy ezek az amatőrök szaktudásban bizony rávernek a hivatásosokra. A profik rá vannak szorítva az üzleti szempontokra, a hatékonyságra, a hobbisták viszont szabadon, belső indíttatásból alkotnak, gyakran ezért ráérnek szabadabban, kreatívabban dolgozni.

A legfőbb termék – legalábbis a múltban az építészethez kapcsolódtak. Ablakrácsok, ajtórácsok, kapuk, lépcsőkorlátok, kerítések jelentették a klasszikus kovácsolás terepét, de ha a kovácsszakmát művészettörténeti szempontból vizsgáljuk, szintén az építészethez kapcsolódó munkákkal lehet leginkább jellemzi a különféle korszakokat.

Napjainkban egyre inkább áthelyeződik a hangsúly a lakásbelsővel kapcsolatos munkákra. Dísztárgyak, ládák, gyertyatartók, lámpavasak, lépcsőkorlátok, konyhafelszerelések, kerti eszközök, kerti padok, pavilonok, kerti szerszámok… nagyon színes a paletta. Én magam is sok mindent készítek a szerszámoktól a kerítésekig, de a valaha készített kedvenc munkáim talán a kapuk voltak.

A modern építészet maga nem nagyon igényel kovácsoltvas munkákat, a hetvenes-nyolcvanas években még sokkal nagyobb szerepet játszottunk. Magánépítkezéseken, esetleg műemlék-felújításoknál kapunk szerepet, bár a műemlékvédelem mostanában nem áll valami erős lábon Magyarországon.

A munkáinkat leginkább ajánlásokkal, ismeretségek alapján rendelik meg, de vannak, akik külön hirdetnek is.

Az alapanyagot manapság sokkal könnyebb beszerezni, mint régen. Az ország egész területen vannak vasudvarok, vaskereskedések, mindenhol jó minőségű hengerelt vasrudakat lehet kapni.
Az alapfelszerelésünk a tűzhely, az üllő meg a satu. Üllőt nagyon nehéz venni, ha akad is új a piacon, horribilis áron kínálják, inkább a használtakra kell vadászni, tizedáron. A többi szerszám zömét természetesen magunk állítjuk elő. Klasszikusan faszénnel tüzeltünk, de az árak miatt egyre inkább a magas kalóriatartalmú feketeszénre váltott a szakma.

Azon gondolkodtam, milyen áldozatot hoztam azzal, hogy kovács lettem, de nem találtam ilyet. Sérüléseim nincsenek, beteg nem vagyok, a középiskola óta tart a szerelem, bármit, amit azért csináltam, hogy ezt csinálhassam, nem volt áldozat, vagy bőven megérte. Persze előfordul, hogy néha megégetjük magunkat, lehetnek rándulások, füstben dolgozunk, de ez vele jár, nem tűnik áldozatnak. Egyikünkön sem tapasztaltam különösebb egészségkárosodást.

A kovácsművesség története a nagyon régi időkbe nyúlik vissza. Az ember az ősidőkben, amikor még csak vadászgatott, vagy mezőgazdasággal próbálkozott, olyan anyagokhoz nyúlt, amivel a természetben találkozhatott. Fa, kő, csont, agyag. De a fém egy teljesen más dimenziót jelentett. Tiszta formájában nem volt úgy jelen, mint ahogy az ember hazavitt egy botot, csontot az erdőből. A fémet elő kellett varázsolni az ércekből. Meg kellett ismerni, találni, kitermelni, kiolvasztani. A fémművesség megjelenése hatalmas lépést jelentett a korábbi civilizációs vívmányokhoz képest. Ráadásul a vas előállítása – a rézhez és a bronzhoz képest – megint egészen speciális tudást igényelt.

A kovácsok, kohászok mindig is egy elkülönült, fura társaság voltak, akiket hol félistenként, hol az ördög szolgájaként tiszteltek a többiek. Rejtélyes, mágikus dolgot műveltek. A föld mélyéből kinyert anyagból tudtak tűzzel valami újat varázsolni… nem csoda, hogy sok kultúra mitikus alakokként említi őket. Ráadásul az összes többi mesterség rá volt utalva, hiszen minden szerszámot, fegyvert, földművelési eszközt a fémműves és a kovács állítottak elő, de maga a nagyipar is az ő munkájukból épült fel. Az acél nélkül nincs technikai civilizáció, nincsenek gépek.

És az az érdekes, hogy az elmúlt évezredek során olyan nagyon nem is változott a munkánk menete.

A kovácsok joggal büszkék magukra. Úgy tartják, ők az elsők a mesterek között, és ebben, ha úgy nézzük, igazuk is van.