Fafaragó

Bereczky Csaba

A hetvenes évek vége óta foglalkozom fafaragással, a Népművészet Mestere címet is elnyertem, és lényegében a szakma összes területén megpróbáltam magam a bútorkészítéstől a legapróbb dísztárgyfaragásig, sőt, az épületfa-faragásban is letettem a névjegyem.

Elég széles vertikumban dolgozom, nem szakosodtam úgy, mint a legtöbb fafaragó, akik jellemzően egyetlen területre specializálódnak. Van, aki csak szarueszközöket gyárt, van, aki csak ékszereket, van, aki edényeket vagy bútorokat.

Én igyekeztem minden területen olyan minőséget elérni, hogy a termékeimet minősítsék. Itt van például a fakéreg-edények készítése. Ezek teljesen egyedi technikát követelnek. Vagy ott vannak a sírjel-makettek a polcon…na, ezek a temetői fejfafaragáshoz készültek, ebbe is sikeresen beleástam magam, nagyon sok fejfát készítettem. Egy ideig rengeteg óvodai játékot készítettem. Ma már ezekről csak a képek maradtak, az EU-szabályzás miatt ilyesmik már nemigen készülhetnek.

Aztán gyártottam ácsolt ládákat, szekrényeket, asztalokat, székeket, gyakorlatilag mindent. Amit fából el lehet készíteni, én megcsináltam. De a párom szövőszékéhez nyüstöt, vetélőt is tudok faragni. A mesterségbeli tudásomnak a legfőbb értéke talán éppen az, hogy nem csak egy területen tudok hasznos dolgokat előállítani.

Persze minden egyes területen egy erős szintig el kell jutnia az embernek, mielőtt azt mondhatná, hogy ért hozzá. Komoly anyag- vagyis faismeretre van szükség, nem mindegy, miből mit próbálunk kifaragni.

Jómagam sosem voltam fás szakember, eredetileg műszerész volnék. Kezdetben szalma-intarziákkal foglalkoztam amatőrként, de azokat a pályázatokon nem fogadták el, viszont azt javasolták, inkább a fával foglalkozzak.

Ekkoriban nagy lehetőség nyílt meg előttem: a Balatoni múzeum anyaga óriási gyűjtemény, hatalmas kincs, tulajdonképpen a Malonyai Dezső-féle A Magyar Nép Művészete könyv is jórészt ennek az anyagát dolgozza fel. A múzeum szakértője, dr Petánovics Katalin a pártfogásába vett, akkoriban még nem voltak reprint kiadások, mint ma, viszont megengedte nekem, hogy a könyvtárban helyben kifotózhassam belőle az engem érdeklő fejezeteket. Így lett egy olyan minőségű néprajzi anyagom, aminek az olvasásával meg a szemléletmódom alakításával nekiláthattam a magam elképzelése alapján tárgyakat készíteni. Az első tükröseim, fakanalak, ivócsanakok, ezek voltak az első, apróbb munkáim, természetesen munkaviszony és család mellett. De akkor már szerettem volna ezeket a darabokat minősíttetni, nem akartam a háziipari szövetkezet tömegtermeléséhez igazodni.

1978 környékén megalakult a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, többek között Zelnik József, Vitányi Iván, Péterfi László, Makovecz Imre, Csete György, Bánszky Pál vezetésével. Mi itt kezdtünk el hivatalosan tanulni. Havonta feljártam Pestre előadásokat hallgatni, és ott fejlesztettem a tudásomat. A táborokban pedig egymástól tanultunk nagyon sokat, vegyesen, a különböző művészeti ágak képviselőitől. Ez a rendszer lényegében a vidéki stúdiók megszületéséig, majdnem tíz évig tartott. Az volt a cél, hogy vidéken is legyenek olyan helyek, ahol a helyiek is képzéshez, gyakorlati tapasztalathoz juthattak. Az első ilyen volt a velemi, ezt követte a keszthelyi szakkör, amit magam vezettem, aztán zalaegerszegi alkotóház, amit úgy 1982 környékén kezdtünk el felhúzni, a Gébárti-tó partján. Mind a mai napig áll és működik.

De akkor már nagyon belevetettem magam a fafaragásba, pályáztam a Népművészet Ifjú Mestere címért is. Először 1987-ben volt Mesterségek Ünnepe a Budai Várban, oda is több mint tíz évig jártam a munkáimmal. Akkor még velem voltak a szüleim is. Velem jött a párom, Teréz, és gyermekeim is. Édesapám volt az, aki a bujka-készítés tudományát felélesztette Magyarországon.

A fafaragás igazán nagy alakja, a mozgalom kovásza Péterfy László szobrászművész volt. Most már idős ember, de ő volt a szervezésnek, a csoportok létrehozásának a mindenese. Ő keltette életre mindenhol az országban a fafaragást, őt követték a vidéki alkotóházak. Még 2000 környékén édesapámmal együtt állunk neki a keszthelyi alkotóház létrehozásának, ami a kastéllyal szembeni barokk épületben a mai napig működik.

A fás szakmák persze mindig is léteztek a háború után is. Éppen most vannak eltűnőben. Csak Keszthelyen működött bútorasztalos szövetkezet, műbútorkészítő szövetkezet, kádárüzem, bognárműhely, és ezek még a hatvanas-hetvenes években termeltek, de a lapszabászat megérkezésével szinte rögtön felszívódtak. A bútorgyárban egy ideig még nagyon nívós famunkákat készítettek, de amikor a kézi megmunkálás eltűnt ott is, a fás szakmák gyakorlatilag megsemmisültek.

Persze még mindig vannak asztalosok, akik egykor hozzám jártak szakkörbe, és itt tanulták meg a legfontosabb, apró lépéseket, és ehhez tanulták aztán a haladóbb technológiákat.

Ma az országban az asztalos szakmát leszámítva olyan 100-150 főre teszem a fafaragók számát, egyes tájegységeken sűrűbben vannak, de van, ahol szinte senki nem dolgozik.

Mikor még a megyei művelődési rendszer működött, alapfeladatunk volt a vidéki csoportok fenntartása, állami támogatással. Egy kolléganőmmel nyolc évig szakfelügyelőként jártam a megyét, hogy ránézzünk az amatőr vagy profi fafaragók tevékenységére, segítő szándékkal. Ezen a környéken ennek köszönhetően még mindig vagyunk vagy harmincan, aki fafaragással foglalkozunk. Van, aki szobrokat, van, aki dísztárgyakat, van, aki játékokat készít, de van, aki a pásztorművészettel jegyezte el magát.

Két évente tartunk fafaragó konferenciákat, előbb Miskolcon, majd Baranyában, végül Zalában, itt már a tizediket tartjuk nagy sikerrel. Ilyenkor meghatározunk előre egy témát, kijelölünk egy tematikát, hogy mire készüljenek, aztán szervezünk egy konferenciát, előadókat kérünk fel, fás szakembereket, néprajzosokat, esetleg művészeket.

Ebből aztán felmerült az igény, hogy jó lenne, ha évente lenne valami összejövetel, úgyhogy egy ideje minden szeptemberben szintén itt, Zalában országos fafaragó táborokat tartunk. Elhivatottak és megszállottak vagyunk. Inspiráljuk és energiával feltöltjük egymást. Valahogy megidézzük a kalákarendszer világát, amikor az emberek összefogva egymásnak segítve közösen dolgoznak. Ezt ugye adózási okokból pár évtizede felszámolták, pedig ezzel a közösségi lét eszenciájának mondhattunk búcsút.

Nagyon tanulságos, hogyan keltettük életre a fafaragás hagyományát. Talán most éljük az aranykort. Úgy gondolom, vannak olyan történelmi helyzetek és pillanatok, amikor valami meg tud születni, megerősödni és fennmaradni és történelmi szinten tovább tud létezni. Ez az értéke az alkotóházainknak is, hogy lökést adtak azoknak, akik teremteni, alkotni, álmodni akartak ezen a területen.

A fafaragás területén, ahogy mondtam, gyakorlatilag minden területen megpróbáltam magam. Talán csak a hajóépítés maradt ki, de például a pásztorművészeten belül is elég sokat letettem az asztalra. Persze vannak nálam ezt sokkal magasabb szinten űzők is. A szarumunkáim viszont egész szépek. Például a szaruláncot – ezzel utánozta a pásztor az urak ezüst óraláncát – továbbvittem az ékszerek világába. Nyakéket, gyűrűt, fülbevalót készítettem hasonló technikával, emellett a csonttal is elkezdtem foglalkozni. Ezeknek a munkáknak az alapját az eredeti néprajzi fotógyűjteményemből merítettem. Mivel műszaki ember voltam, előbb magam készítettem szerszámokat, később, amikor lett lakatos cimborám, már komolyabb gépeket, fűrészt, gyalugépet készíttettem a speciális munkafázisok elvégzéséhez.

Harmincöt éve tanítom gyerekeknek szakköri szinten a fafaragást. Csak innen, a cserszegi műhelyből hat olyan srác került ki, aki asztalosszakmát választott. Megismerték az alapokat, a fát. Ugye a gyerek keze még nem elég erős, csak apróbb tárgyakkal foglalkoztunk, azzal is óvatosan, hiszen éles szerszámokat használnak. Szerencsére az asztalos képzés szakmunkásképzés formában még mindig megmaradt, arra tovább tudnak menni, bár ez bútor- és épületasztalost jelent. A műbútorasztalosság viszont ma már csak a műbútorgyűjtők területe, és nagyon kevés olyan asztalos van, aki restaurálás szinte tud foglalkozni az ilyesmivel. De ez nem a mi berkeinkből ered. Technikailag és faismeretileg ugyanakkor éppen a bútorrestaurálás jelenti a csúcsot, már ami a famunkákat általában illeti. A famunkák másik csúcsa természetesen a hangszerkészítés.

Ami az oktatást illeti, egy dolog, hogy az ember tud valamit, de hogy hajlandó-e a tudását továbbadni, vagy féltékenyen ül rajta. Nekem mindig az volt a filozófiám, amit megért és megtanul az ember, azt köteles azonnal továbbadni. Ez lehet az egyik oka, hogy ekkora közösség van körülöttem évek óta.

Egy mester, legyen az akár valami nagy mester is, csak annyit ér, amennyit átad a tudásából. Vannak, aki nem tudják, hogy egy bizonyos dolgot pontosan miért kell úgy csinálni, ahogyan kell. Csak csinálják. Vagy tudják, de nem mondják el. Vagy elmondanák, de rosszul magyaráznak, türelmetlenek, mogorvák. A szakmai tudás csak az érem egyik oldala.

Én mindig akkor éreztem magam a legjobban, ha gyerekek, meg a fejlődésükön dolgozó felnőttek vettek körül. Hogy láttam az előrehaladásukat, hogy egyre ügyesebbek, találékonyabbak, precízebben dolgoznak.

Ez a szakma éppen azokban a hosszan működő, stabil kisközösségeken belül maradt fenn a legjobban, ahol az emberek hajlandóak tanítani egymást. Zalában, Bakonyban, a Miskolc környékén, az Őrségben, Baranyában, Békésben, Hajdú-Biharban látunk ezekre példát.

A készülőfélben lévő tárgynál, ha a kollega leteszi az asztalra, hogy na mit szóltok, mondjátok el, hát kap jót is, rosszat is, viszont pontosan ez által, hogy megbírálják a munkáját, dicsérettel vagy kritikával, ezt ő könnyen át tudja fordítani lendületté, inspirációvá. Egyénileg is lehet haladni, de a közösség szárnyakat ad.

Aztán jellemző érdekesség, hogy a szakmai tapasztalat fejlődése mellett párhuzamosan mindig és folyamatosan jelen van a faanyag ismeretének állandó fejlődése is. A fa holtában is élő anyag, beszél hozzánk, és bizony meghatározza, hogy mit és hogyan lehet készíteni belőle. Nagyon ősi tudás ez, amin ugyanúgy rajta kell tartania az embernek a figyelmét, mint a technológiai fejlődésen. Persze mindig, vagy majdnem mindig használunk gépeket is. Ám a géphasználat után megint a mienk a szerep, el kell tűntetnünk a gép használatának az utolsó nyomát is, hogy teljes értékű, tiszta darabokat adjunk ki a kezünkből.

Makovecz Imrével volt egy kedves történetem. Együtt dolgoztunk a baki faluházon, oda készítettem egy nagyon szép oroszlánmotívumos őrzőszéket, Mezei Gábor belsőépítész tervezte, abból készítetem kettőt. Akkoriban felkerestem Imrét, megkérdeztem, nem tervezne-e nekem egy házat, úgy vázlat szinten. Azt mondja: mondd az ötleted, meg hogy hol állna. Hát megbeszéltük. Kérdeztem tőle, mibe fog ez kerülni nekem, Imre? Azt mondta: csinálsz nekem egy olyan széket, mint amit Bakra csináltál. Úgyhogy azzal fizettem, ma is ott áll az emlékházában, az én példányomat meg most tavasszal készítettem el.

A famunkákhoz a jó kézügyesség egy szint felett elengedhetetlen a tervezőképesség. Tudni kell mérni, elkészíteni akár a helyszínhez igazodva a vázlatrajzot, amit bemutatunk akár a megrendelőnek, meg kell tervezni a részleteket, díszítéseket, méretarányosan.

Nekem minden fa a kedvencem, bár talán a dió, a cseresznye leginkább, ezekhez a mai világban nagyon nehéz hozzájutni, de a gőzölt bükk is remek alapanyag. Jó faanyagot, pláne nagy darabokat nagyon nehéz találni. Jó pár éve, de szerintem ma is, a legjobb fákat kiszállították külföldre, Olaszországba, Ausztriába, ők meg vigyáznak a sajátjukra, mint a szemük világára.

Azok a fafaragók, akik piacra dolgoznak, többnyire egyszerűsített, gazdaságosabban gyártható termékekkel fognak foglalkozni. Leegyszerűsítenek folyamatokat, teljesen jogosan, hiszen a piszmogásból nem lehet megélni. Bizonyos munkákhoz a régi világban is húzós volt az anyagár, rengeteg időt igényelt a megmunkálásuk, de vannak egyszerűbb termékcsoportok, például van, aki vadászati segédeszközöket vagy ketreceket, ládákat, trófea-alátéteket gyárt, szépen rááll egy szériára, kialakul egy vásárlóköre, és szépen megél belőle.

Az én munkáim sokkal aprólékosabbak, ezért csak akkor vállaltam el egy munkát, ha a megrendelővel át lehetett pontosan beszélni az igényeit és az ő lelkivilága ízlése hasonlított az enyémhez. Mert akkor én is szívesen csinálom, ő is úgy érzi, hogy ki van szolgálva, nem beszélünk el egymás mellett.

A művészi igényű munkákkal nehéz nagy haszonnal, fényesen megélni. Ha az ember lejjebb adja az igényét, és a bőven elégségesre koncentrál, akkor viszont tisztes bevételre tehet szert a famunkákból. Ugyanakkor ez többnyire szerelem marad mindig.

Gyerekként sok fát ültettem, iskolai munkában, amikor ki voltunk vezényelve a környéki hegyekre, sok csemetét telepítettünk a környékre. A feleségem az erdészetben szintúgy foglalkozott ezzel, még fiatal korában. Mára ezek mind komoly erdővé cseperedtek. Bár ezt akkor még nem tudtuk, valahogy hozzájárultunk az egyensúlyhoz. Az ember, ha teheti, adjon is vissza valamit abból, amit elvesz, amivel dolgozik.

Ugyan a fafaragás talán nem veszélyeztetett mesterség, foglalkozunk vele többen is, de úgy összességében a régi kézműves-szakmákra bőven ráférne egy átfogó állami támogatás, hiszen komoly értéket képviselnek a múltunkból és nagy értéket vihetnek a jövőnkbe is. Mondjuk kiemelhetnék őket az ÁFA-fizetési kötelezettség alól. Nem lehetünk ugyanúgy mérve, mint egy bármilyen szolgáltató szakma, állandó vevőkörrel. Ezek a mesterségek nem csak „vállalkozói tevékenységek”, hanem semmivel nem helyettesíthető művészeti, népművészeti, kulturális értéket hordoznak, és mint olyan, figyelmet és támogatást érdemelnek.