Ötvös

Fehér Csaba

Hogy mivel foglalkozik egy ötvös? Leginkább ékszereket és mívesen kidolgozott használati-, és dísztárgyakat készít. A munkája egy kicsit hasonlít a kovácséhoz. Ám míg a kovács a vasat alakítja, kalapáccsal az üllőn, addig az ötvös apróbb tárgyakat gyárt, finomabb kidolgozásban, drágább alapanyagokból. Legfontosabb szerszámai a különféle reszelők, a hajszálvékony fémfűrész, az apró fogók sora, a saját készítésű kalapácsok és persze a forrasztópisztoly.

Én ötvös-aranyművesként végeztem. Az ötvös a szakma gyűjtőneve. Tehát mindenki ötvös, aki ezeket a finom fémmunkákat végzi. Ezen belül létezik az aranyműves, aki kimondottan nemesfémekkel, drágakövekkel dolgozik, jellemzően ékszereket gyárt: gyűrűket, nyakláncokat, fülbevalókat, stb. Aztán ott van az ezüstműves, aki már nagyobb holmikat, tálcát, kancsót stb készít. Aztán megint más a vésnök, a drágakő-foglaló, stb. Én Budapesten a Práter utcában tanultam, itt ötvösök, fogtechnikusok, fotósok képzése zajlik, illetve zajlott, itt vettem részt egy érettségi utáni kétéves képzésen, bár, nem tudom, ma milyen formában történik az oktatás, hiszen ez jó húsz éve történt, azóta sok minden változhatott.

Az, hogy ma hogyan válhat valakiből ötvös, számomra kicsit rejtély. Talán családi vonalon marad fenn a hivatás. Én annyira speciális ágát űztem a szakmának, nem nagyon maradt kapcsolatom a többiekkel. Anno furcsálltam is, amikor rákérdeztek, mikor nyitok ékszerészboltot Fehérváron. Az volt az ismerőseim „elvárása”, hogy majd a megyeszékhelyen nyitok valami sokadik kis ékszerboltot, és megpróbálok küzdeni a többiek mellett a piac valami kihasználatlan szegmensében. Ám én sosem folytattam a klasszikus ötvösmesterséget, ha tőlem mondjuk valaki jegygyűrűt rendelne, el fogok zárkózni, vannak erre specialisták.

Az aranyművesség amúgy is nagyon bizalmi szakma. Itt drága, az állam által grammra nyilvántartott mennyiségű nemesfémekkel dolgoznak, minden nemesfémből készült piacra szánt terméket jóvá kell hagyatni, fémjeleztetni kell a Nemesfém-hitelesítő Intézetnél (NEHITI), és persze a vásárolt alapanyaggal is el kell számolni, beszerzési számlával, stb. Alapanyagot, szerszámot is ezen a csatornán szabad vásárolni. Ezek nagyértékű anyagok, tárgyak, egyetlen fiókban sokmillió forint érték lapulhat. Plusz ugye ott van az is, ha valaki behozza a családi örökségét, a legféltettebb emléktárgyait, hagyatékát, hogy javítsuk, tisztítsuk meg. Hát azokat sem szabad elrontani, ezt nem is kell mondanom.

Úgyhogy hiába tanulná meg egy fiatal a szakma alapjait akár egy ötvös mellett, csak a hitelesített munkadarabjait tudja a piacon értékesíteni – amennyiben azok nemesfémből készültek. Muszáj hivatalosan, iskolai képzést, jóváhagyást szereznie. Persze az iskolák csak a legalapvetőbb technikákat oktatják, a finom mintákat, mozdulatokat mind-mind maga tanulja meg az ember.

Az én ötvös-pályafutásom még az iskola előtt indult. Történt ugyanis, hogy egyszer elvetődtem Debrecenbe, Gyöngy Enikő tűzzománc-műhelyébe. Ott aztán csodát láttam. Igazi kincsek voltak kiállítva a vitrinekben: Fejedelmi nyakékek, hajfonat-korongok, ékszeres dobozkák, stb. Azonnal beleszerettem a tűzzománcozásba.

Amikor hazajöttem, én is ráálltam az apró réz- meg tűzzománc dísztárgyak készítésére. Ezekhez összeszedtem a szerszámokat, felállítottam a műhelyt, és belevetettem magam. Amolyan középkori stílust hoztam, nagyon tetszett is a vevőimnek, a Mesterségek Ünnepén rendszeresen nagy sikert arattak a portékáim.

Aztán egy nap megjelent a vásárban egy szakmabeli, megnézte az egyik gyűrűmet (amire amúgy nagyon büszke voltam), és csak annyit mondott: ónnal nem forrasztunk ékszert. Azzal faképnél hagyott. Ott álltam leforrázva. Lehetséges, hogy az ékszereim szépek, de nem szakszerűek? Mi az, amit nem jól csinálok? És hogy kéne jól csinálnom?

Na ez volt az az impulzus – vagy lórúgás – aminek a hatására végül a Práter utcában kötöttem ki, mert meg akartam tudni, mit csinálok rosszul, hogy csinálják ezt a profik. Mondhatni, egy jókor elmondott, rövid kritika miatt lettem ötvös.

Már csak két hét volt hátra a képzésemből, amikor egyszer csak összeállt bennem a kép, hogy én soha nem is akartam arannyal dolgozni. Mindig a réz érdekelt. Szép a színe, az ember lehet nagyvonalú, nem számít annyira a súly, nem kell garasoskodni, lehet zömíteni, kalapálni, lehet tucatszám gyártani, hogy legyen választékom. Arany esetében ez gyakorlatilag lehetetlen. Ott tört grammokkal bíbelődik az ember, reszelget. Én meg játszani akartam, álmodni, varázsolni, kísérletezni. És nem bántam meg. A réz, a tűzzománc hatalmas játszóteret biztosít a kreatív munkákhoz.

Készítettem már színarany vereteket olyan kódexre (régi könyvre), amit Ferenc Pápa kapott ajándékba. Csináltam már óriási, 2,5 méter nagyságú, tűzzománcozott címert. Részt vettem a milánói világkiállításon, ahol én képviselhettem Magyarországot az ötvös szakma nevében.

Egyszer egy barátom megkeresett, hogy meghívták Miamiba, egy gyerekkori barátja esküvőjére, de valami nagyon puccos eseményre. És hogy segítsek, milyen ajándékot vigyen, mert árban ő nem tud versenyezni az ottaniakkal. Autót, világkörüli utakat készültek ajándékozni. Velem meg a Mesterségek Ünnepén találkozott, és arra gondolt, valami hagyományos magyar kézműves dologgal nem fog szégyent vallani. Korábban apró szárnyasoltárokat készítettem tűzzománc betétekkel, a Szent Korona egyes mozzanatait ábrázolták, a Szent Korona elkészítésének technikájával. Na egy hasonlót készítettem, igen finom részletekkel, hasonlóan a Jankovics Marcell féle formákhoz, amikor a virág királylány-alakba fordul, majd megint liliomba.

Így jelenítettem meg, ahogy az ifjú pár két fele egymásra talál, és egymásba olvadva kiteljesednek. Hozott a srác még egy aranyláncot, azt beolvasztottam, lemezt hengereltem belőle, és rovásírással beírtam a pár tagjainak a nevét. Amikor becsuktuk a fedelet, a két név egymás mellé került. Na ez egy olyan dolog volt, amiről lehetett mesélni. Hogy van egy ország, ilyen kultúrával, ezer éves hagyományokkal, ilyen gyökerekkel. Ja, és az összes munkafázist végigfotóztam, hogy lássák, milyen munka volt benne. Az olvasztást, a vésést, a szegelést. Egyediségben az autó, meg a többi luxusholmi labdába sem rúghatott mellette, nagyon nagy siker volt.

Úgyhogy sosem váltam modern nemesfémékszer-készítővé, inkább egy régi vonalat képviselek, a finoman kidolgozott dísz- és használati tárgyaimmal. De egy vásáron én többszáz féle gyűrűvel jelentem meg, ha nem volt két fiókra való, akkor nem is végeztem jó munkát. És a vevők imádtak turkálni, válogatni köztük, én pedig szerettem nézni őket, ahogy leteszik a táskájukat, látszott a szemükön, hogy elvesztek, és úgyis fognak valamit találni maguknak.

Némelyik ötvös talán leöntetné ezeket a formákat, még olcsóbban, még többet, hogy úgysem ismeri meg a laikus, hogy nem egyedi darab, de az a helyzet, hogy valahogy mégis megérzik. Valami eltűnik a tömeggyártásban, ami pedig épp egy személyes holmiknál igen fontos volna.

Úgyhogy maradtam a réznél, akármi ötletem van, megcsinálom, sosem fogok gépi sorozatokat készíteni, és ezzel nagyon jól érzem magam. Ez egy másik életforma. Nem versenyzek másokkal. Nem gyártok öntvényeket, az megölné a lelkem. Ha néha megbíznak egy ilyennel, sosem tudom befejezni. Nem az én világom. Én a vásárokban, a kézművesek között érzem jól magam, az aranyműves minőségben készített rézékszereimmel.

Nemrég lakatos is lettem. Persze még nem értek hozzá, tele vagyok egy csomó nagyon fura kérdéssel. Bemegyek egy szaküzletbe, el sem tudom mondani, hogy kérek a 35-ös, meg a 100-as hogyishívjákokból három és fél métert, a szakik meg néznek rám, hogy mi a fenét akarok, aztán kinyögik, hogy ja, játszani kell! Én meg vigyorgok, hogy igen! Játszani. Én mindig játszani akartam.

És persze folyamatosan fejlődöm. Húsz év ötvösmunkája alapján rájöttem, mik azok a munkafázisok, amiket így meg úgy el lehet hagyni, össze lehet vonni, le lehet egyszerűsíteni. Például gyártok egy plusz szerszámot, de utána két munkafázis megvan vele egyben. Játszom, nem feltétlen ragaszkodom a „Nagy Szakmai Elvárásokhoz”. Így viszont nagyon messze eljutok, olyan területekre, ahol más nagyon nem is próbálkozik.

Ha az ember sikeres vállalkozó akar lenni, specializálódnia kell. Ez éjszakákba nyúló kísérletezésekkel, kudarcokkal jár, de a végén elkészül valami portéka, amit csak ő tud előállítani. Gyártottam például középkori stílusú kapcsoskönyvet, önkormányzatoknak jegygyűrű-átadó tálcát áttetsző azsúrzománccal. Viaszpecséthez díszes pecsétnyomót, ötvösmunkával díszített családi kódexeket, egyedi fém címerpajzsos borosüvegeket. Ezek nem a nyersanyag miatt, hanem a belefektetett munka miatt értékesek.

Tudatosan indulok el több irányba, igyekszem minél több küszöbben megbotlani, hogy rájöhessek, annak a bizonyos munkáknak mik a trükkjei. A klasszikus aranyművesek egy-egy területen szereznek nagy gyakorlatot. Van, aki jegygyűrűt, van, aki egyházi kelyheket gyárt. De csak azt. Én meg szinte sosem tudom, mit fogok csinálni holnap. Akármi igény, ötlet érkezhet. Nemrég például felélesztettem a Kárpát-medencében több helyen, több néven is ismert sütődiszkoszok hagyományát. Így, hogy mostanában elég sokat kényszerülünk az otthonmaradásra, jól jön, hogy bárhol lehet velük kisebb-nagyobb társaság számára főzni, plusz mivel szép díszítéssel, egyedi felirattal látom el őket, remek ajándék is válhat belőlük.

Persze nagyon fontos, hogy az ember több lábon álljon. Ha valami nem megy, ha a vevők eltűnnek, mindig tele vagyok annyi ötlettel, hogy profilt váltsak, és valami rég dédelgetett ötletemet előhúzzam a fiókból. Ehhez azonban így is kell gondolkodni. Engem nem zavar, ha egy-egy terület szent tanait magam mögött kell hagyni, és kicsit belenyúlok egy másik szakma dolgaiba. Ha acéllal kell dolgoznom, megcsinálom. Ha megint ötvösmunkára van szükség, hajrá.

Úgyhogy ezt is javaslom a fiataloknak: lehetnek és legyenek is valamiben nagyon-nagyon jók, de ez gyakran csak ideig-óráig tart. A piac, az igények, a divat változik, és nekünk készen kell állni arra, hogy szükség esetén magunk is változni, változtatni tudjunk. Ha kíváncsiak és érdeklődőek maradunk, akkor nem igazán tud meglepni semmi, sőt még remekül is érezzük magunkat munka közben.

Mert tudunk és akarunk változni.