Kékfestő

Tóth Ildikó

A kékfestés nagyon régi textilfestési eljárás. Lenvászon- és pamuttextil-anyagok festésével, mintázásával és az abból készített termékek előállításával foglalkozunk. A mintával megnyomott kelme a kiindulópont, amiből lakástextilt, kendőt, ruhákat, dísztárgyakat, ülőpárnát készíthetünk. Régen a festők – így hívták a kékfestőt – a megrendelői által készített anyagokat festette és mintázta meg, manapság már a nyersanyagot is ő szerzi be – és mivel már kevésbé tudnak az emberek szabni-varrni, ez a feladat is ránk hárul, mi készítjük el a gyerekruhát, a szoknyákat, kendőket. Előfordul, hogy valaki egy régi kedves tárgya, például egy elkopott függöny újragyártásával bíz meg minket, természetesen az eredeti mintával. Szinte bármilyen kérést tudunk teljesíteni.

Ami az alapanyagot illeti, a legjobban beszerezhető anyag a pamutvászon, de lenvászonra is lehet festeni. Ennek más a fénye, bár erősebben kell megnyomni a mintafával, mert keményebb a szerkezete, mint a pamuté, ami az indiai gyapottermékek európai elterjedésével hódított teret pár száz éve.

Kétszer ugyanolyan színárnyalatot ugyanolyan festékkel sem lehet festeni, az adott páratartalom, hőmérséklet nagyon befolyásolja a végtermék megjelenését. Két festőanyagot használunk, az egyik a keresztes virágúak közé tartozó festőcsülleng erjesztett leveléből származik, korábban évezredekig termesztették, elsősorban Türingiában, illetve a franciaországi Picardia tartományban, aztán a XVII. században a több festékanyagot tartalmazó, gyarmatokról származó pillangósvirágú indigó kiszorította.

Az indigót ma már por alakban kapjuk, mi most éppen Svájcon keresztül rendeljük meg. Ehhez adunk aztán vas-gálicot és oltatlan meszet, házi recept szerint.

A fő munkafázisok: Kiválasztjuk a textilt – ezek a kendő vékonyságútól a vastag damasztig bármi lehet. A damasztra nagyon szeretünk dolgozni. A textilt először lefőzzük, mosószódás vízben, ez eltávolítja belőle a szövés során bekerült segédanyagokat. Ez után sokkal lágyabb lesz, jobban felveszi a festéket. Ráadásul ezek az anyagok nem egyenletesen helyezkednek el a nyers textilen, emiatt foltos lenne a kész termék. Az eljárás végére a harminc méteres végek olyan tíz százalékot veszítenek a méretükből. Ezután az anyagot megszárítjuk, kivasaljuk, majd előrajzoljuk aszerint, hogy mit szeretnénk készíteni belőle. Sokan azt hiszik, hogy csak egyszerűen nyomjuk a mintát, pedig ez nagyon precíz előkészítést követel. A mintatervezés igen fontos fázisa a munkáknak. A terítőket például nagyon pontosan az adott asztalra kell megterveznünk, mert nem mindegy, hova kerül a kitöltőminta, a bordűr, hogy mekkora oldalt az esése az anyagnak.

Nekünk hatszáz nyomóformánk van. Azt mondják, nem tájegységre jellemzőek az egyes formák, hanem az egyes műhelyekre. Itt a Rábaközben például a csíkos minták régóta népszerűek voltak, a kovácsok inge is hagyományosan csíkos volt, apró mintával.

Maga a nyomófa elkészítése nagyon nagy munka, egy-egy komolyabb darab két hónapig is készülhet. Keményfára rézdrótból és rézlemezekből készülnek a minták, és végül az egész felszín síkba van csiszolva. Fontos, hogy rezet használunk, mert a vas idővel korrodál, ami elszíneződéshez vezet. Régen külön szakma volt a nyomófakészítés, a mézeskalácsosok az ütőfáit, a kékfestők nyomódúcait, a viaszöntők formáit ugyanaz a mester készítette. Ezek a mesterek a hatvanas években lassan mind elmentek, ezért ma minden műhely maga állítja elő és tartja karban a saját eszközeit. A tényleges kékfestés mellett többféle, egészen más természetű munkákat is magunknak kell elvégeznünk.

A mintázáshoz egy speciális mintázó-masszával dolgozunk, ennek a macskaméz, vagyis mézga az alapja, amit gumiarábikum néven is ismernek.

A néprajzi lexikon szerint a korai mintákat úgy készítették, hogy vizes agyagba seprűt mártottak és felfröcsögtették a textilre, ez volt a híres babosminta. Persze aztán gyorsan kellett mártani, nehogy az indigó feláztassa. Később már sűrítőanyagot tettek hozzá, ez ugye a mézga, majd rézgálicot, hogy ne romoljon meg, és savasítsa az anyagot, az indigófürdő ugyanis lúgos, és ha túl hamar semlegesítik egymást, nem oldódik és nem fog rendesen a festék.

Igazi alkalmazott kémia ez, nagyjából az 1700-as évek óta fő vonalaiban változatlan. A régi durvább mintákhoz az egyszerűbb massza is elég volt, ám ahogy a minták egyre finomabbakká váltak, úgy kellett egyre összetettebb, rafináltabb anyagokat használni a mintázáshoz. Az agyag helyett aztán megjelent a finomabb szemcsés, tisztább kaolin. Ezeket a recepteket mindig is a családok őrizték és örökítették tovább. Gyakran titkosírással jegyezték le a technológiát. Ha nem volt utánpótlás, ezeket a jegyzeteket a koporsóba tették az elhunyttal együtt. Innen a kifejezés: „sírba szállt vele a tudása”.

Ha megvagyunk a nyomással, szárítjuk a vásznakat, amíg a minták rendesen megkötnek. Néha néhány óra elég, máskor egy-két napba is beletelik. Ezt követi a kelmék tényleges kékfestése, amit egy savas lemosás követ, ekkor a nyomott minták védőanyaga leoldódik, és megjelennek a helyén a fehér motívumok. Természetesen ilyenkor az udvar, a padlás, minden létező hely tele van száradó vásznakkal. A festőszezonunk fagyosszentekig tart. Télen nem is dolgozunk, nagyobb mennyiségű textilhez nem is volna elég helyünk. Ilyenkor szabunk, varrunk, karbantartjuk az eszközöket, a férjem folyamatosan javítgatja a gépeket.

Európában nagyjából mindenhol ezt a technológiát követik. Tudomásunk szerint 17 nagyobb festőműhely működik még, ebből öt magyarországi. A magyar kelmék a sajátos mintáikról híresek. Nálunk például a középkék árnyalat, az apró szőlő, virágformák, a madarak ábrázolása a jellemző, Franciaországban keleties formákat használnak, a németek megint más stílust képviselnek.

Érdekesség: A kékfestés egyik fellegvára a franciaországbeli Nim. A „denim” eredeti jelentése: „Nimből való”. Ez az eredetileg vitorlavásznak indigós festésével készített kékszínű farmeranyag nevének eredete.

Előfordul olyan, hogy mondjuk kérésre fehér anyagra kéket nyomunk, például asztalkendőket, de ezt mindig elmondjuk, hogy ez nem kékfestés, ez pozitívnyomás. A sváb nemzetiségek használtak például sárgás színt, ezt króm-káli alkalmazásával érik el.

Itt viszont a mai Szlovákia területén egykor élt gazdálkodók voltak a fő megrendelők, ők diktálták a híres rábaközi stílust. A nők kékfestett szoknyát, a férfiak kék inget, de még a fejőjuhászok is kék kötényt viseltek.

Győrben több festőműhely is működött, de mindig volt egy főműhely, ez volt a festő, vagy ‘föstő’. A műhelyek a nagy vízigényük miatt mindig folyó mellé települtek. A mögöttünk található Rábcát azonban később a győriek elterelték, ezt több kisebb műhely nem élte túl, de a dédnagyapámnak sikerült fennmaradnia úgy, hogy időben bevezette a vizet az utcába.

Valamikor az utca elején a kiegyezés környékén egy nagyon nagy kékfestő gyár is működött, az egyik későbbi tulajdonosnak, Aschendorf Frigyesnek volt az unokája Hamvas Béla, a híres író, filozófus.

Bár maga a kékfestő technológia ma is megtanulható, amatőr szinten nem nagyon éri meg foglalkozni vele. A hagyományok műhelyek mindig csak nagy családi háttérbázissal tudtak és tudnak működni. Akkora eszközigényük volt, amit csak több generáció gyűjtéséből, beszerzéseiből lehet biztosítani. Ha valahol még nyomófát talál az ember a piacon, az csak egy kihalóban lévő család tulajdona lehet, máshol ezekhez már nem lehet hozzáférni. Egy-két év alatt egy-egy mintázódarab kerül elő, igen magas áron lehet csak megvásárolni őket, érthető okokból. Ezek igazi kincsek. Nem véletlen, hogy a háború után a hetvenes évekig sok műhely megszűnt Magyarországon, és ezeknek a készletei mind külföldre kerültek, vagy fémhulladékként adták el őket. A régiségpiacon néha előkerülő darabok horror áron cserélnek gazdát, persze mi nem dísznek vesszük őket, ha találunk egyet-egyet, hanem használjuk, karbantartjuk valamennyit.

Ez olyan mesterség, amit tényleg nem lehet gépesíteni. Az textíliában lévő feszültségek például minimálisak, de ha géppel feszítik őket, a vászon el kezd feszülni, torzulni, ami ahhoz vezet, hogy a minták is elferdülnek, hiába nyomjuk őket szabályosan. Ezért a végső fázist kézzel kell elvégezni.

Maga a festés igazi, nagy családi ünnep. Két lányunk van, ők minden festésnél itt vannak, a férjem apukája, anyukám is eljön, ki nem hagynák, nagyon izgalmas esemény. Amikor lesavazzuk a mintázott anyagot, és meglátjuk a kész terméket, hogy milyen árnyalatú lett, hogy sikerültek a kelmék, az még mindig mindenkit ámulatba ejt.

Három hónapos ciklusokban dolgozunk, nagyjából húsvéttól mindenszentekig, a család a főbb festésekre mindig összejön. Előre főzünk, mindenki tudja a dolgát, például a szélesebb, félbehajtott terítőket a gyerekek fércelik össze. A férjem tereget, van dolga, egy-egy többhétvégés munka során olyan 1800 méternyi anyagot is ki kell rakni száradni. Ilyenkor a padlás is tele van kékfestékkel. Az eső nem árt neki, sőt, lágyvíz kimondottan jót tesz a kelme színének. Rengeteg vizet használunk. Érdemes is az esővizet gyűjteni, mert a győri csapvíz igen kemény.

Igyekszünk mindig a piac igényeinek megfelelően kitalálni, mit tudunk eladni. Vagyis, folyamatosan kísérletezünk, hogy mi fogy. Aztán előfordul, hogy valami nagyon ígéretesnek tűnik, de eladhatatlan. Vannak azonban slágerek, például az aprómintás csillagvirágos például minden magyarországi műhelyben megvan, nagyon népszerű, rengeteg termék díszítésére alkalmas.

Ami a kékfestés jövőjét illeti, bizakodók vagyunk, de minden a következő generáción múlik. Igény van a termékekre, egyre népszerűbbek, és ha nem is lehet meggazdagodni belőle, egy családot tisztességes, stabil jövedelemhez juttat egy kékfestő műhely. A belvárosban egy nagyon szép, több mint száz éves boltunk is van, érdemes felkeresni.

Kisgyerekkorom óta foglalkozom kékfestéssel, és bár tizennyolc éves korom környékén el akartam fordulni tőle, végül mégis csak itt kötöttem ki, és nagyon büszke vagyok, hogy bár Győr nagy város, rengetegen ismernek minket úgy, hogy mi vagyunk a „festők”.