Viseletkészítő

Berzeviczy-Fehér Jánosné

Fedémesi születésű vagyok. Arrafelé mindig nagyon erősen őrizték a palóc hagyományokat. Az összes lánynak készítettek staférungot, mindenkinek kötelező volt megtanulni hímezni, így nekem is. Pedig akkor nem szívesen tettem. Az édesanyám mindenben nagyon igényes volt. Simán lebontatta, ha nem volt tökéletes a munkám, ha nem tetszett neki, amit csináltam. Ugyanakkor ebből mára profitáltam, én is úgy dolgozom, amint és ahogy láttam.

Az egyes ruhák nem lehetnek csak valahogyan jók, azoknak szinte hibátlannak kell lenniük.

Később elkerültem Egerbe, akkor még divattervező szerettem volna lenni. Nem vagyok magas, de megvolt az alakom, karcsú derékkal, szerettem öltözködni, szerettem a szépet. Akkor még a mini volt a divat és én a legújabb divatot követve, gondoltam divattervező leszek. Elsőre nem vettek fel, úgyhogy erről le is tettem. 1982-ben viszont megalakult Székesfehérváron a Népművészeti Egyesületek Szövetsége. A férjem ott látta meg Péterfy László szobrászművész ingét, és gondolta, milyen jó lenne, ha én is készítenék neki egy olyat. Tudta azt, hogy mindent meg tudok varrni, hiszen két évig jártam varrni tanulni egy híres varróasszonyhoz, ott is laktam, Borsodnádasdon. Aztán egy ruhaipari szövetkezetnél helyezkedtem el, ahol férfiruhákat készítettünk. Na, ez után látta meg a férjem azt a bizonyos inget. Ott indult el talán minden és a férjemnek elkészítettem az első kékfestő inget. Ezután már nem törölközőket, terítőket akartam hímezni, hanem ruhát, majd viseletet akartam varrni. A GYES évei alatt már nagyban csak viseletkészítéssel kezdtem el foglalkozni, hiszen a viselet több mint egy ruha!

1984-ben létrehoztam a „Palócviselet” márkanevet. 1985-ben már a Kisjankó Bori pályázaton én is részt vettem a munkáimmal. A férjemmel elindultunk a környező falvakba gyűjteni, és a látottak alapján varrtam, főleg ingruhákat. Jellemző, hogy a ’85-86-ban megvarrt ruhák a mai napig megállják a helyüket, a lányok ma is szívesen viselik őket. Persze akkoriban még nem volt akkora igény ezekre a ruhákra, mint amennyien most rendelik őket. Az ezredforduló táján viszont már a hagyományőrzőknek, a táncosoknak is illett a saját viseletükben fellépni, így egyre jöttek az újabb és újabb megrendelések. Én is mindig a magam készítette ruhákban jártam, ezeket látták rajtam, meg a kiállításokon, és a fiatalok mellett az egész idősek is megjelentek a vevőkörömben.

Viseleteket, így hagyományos eredeti népviseleteket is varrtam. Dolgoztam a saját szülőfalumnak, Fedémesnek, de készítettem viseletet az egrieknek és néptáncosoknak is. Ugyanakkor talán jobban szeretem az egyedi tervezésű viseleteket, ingvállakat készíteni, amelyek ugyan a múlthoz kötődnek, felismerhetőek rajta a palóc vonások, mégis, a jelenben, a modern korban ugyanúgy lehet hordani őket mindennapi, vagy alkalmi öltözetként. Például a húzott ujjú ingvállakat nagyon szépen be lehet simítani a mai nők ruhatárába. Húzott ujjú ingvállakhoz készítek hímzett öveket, de egy szövött övvel, vagy bőrövvel is nagyon szépen lehet variálni. Ez a variálhatóság a szoknyákra ugyanúgy érvényes.

Finom lenes vászonból dolgozom, eredeti házivásznat soha nem használtam. Ezenkívül pamutvászonból készülnek az ingvállaim. A palóc ingvállakon látható jellegzetes szálkihúzásos technikával készülő minták elkészítéséhez ezek a megfelelő anyagok – mivel jól számolhatók rajtuk a szálak – ideálisak.

Az alapanyagok mind hazai beszerzésűek.

Szoktam mondani a megrendelőimnek, nem kell az egész viseletet megvásárolni, próbálkozzanak csak egy ingvállal, és ha megtetszik nekik és jó érzés viselni, akkor esetleg jöhet a többi. A nőknek remek fantáziájuk van, hogyan tegyenek kiegészítőkkel egy ruhát egyedivé, még különlegesebbé.

Mivel az ingvállak pamutvászonból vagy lenes vászonból készülnek, igen időtálló darabok. Nekem is van olyan 30 éve készült viseletem, amit ha előveszek, sokan újnak nézik, pedig csak egy ideig nem hordtam.

A megrendeléseket főleg a weboldalamra érkező megkeresések alapján készítem. Esküvőre, örömanyának, de menyasszonyi ruhát is készítettem már egyedi igények alapján. De varrtam már külföldre is menyasszonyi ruhát és sok palóc viseletet. Amikor nagyjából tisztázzuk az elképzeléseket, leírom, mit kell lemérni a leendő tulajdonoson. Ez persze elég kockázatos – hogy milyen méretet kapok –, de hál' istennek eddig mindig sikerült méretre szabnom a ruhákat. Ha nincs kéznél alapanyag, felkeresem a kékfestő mestert, és ő leszállítja, amit kérek. Érdekes az is, ha személyesen felkeres egy házaspár, elsőnek mindig a férfinak tetszik meg egy – egy ingváll, vagy viselet, nem a hölgynek. Aztán megy a győzködés, én meg gondolom magamban, ne légy buta, drágám, addig kell vásárolni, amíg a férjed önként finanszírozza. A férfiakban valamiért jobban megvan az igény, szép és különleges viseletekben szeretnék látni a párjukat.

Az utóbbi években sokakban ébredt fel az identitástudat, hovatartozás érzése és szeretnének olyan vagy hasonló viseletet, amilyet az édesanyjuk vagy a nagyanyjuk hordott. A legtöbb megrendelőm jellemzően az értelmiség sorai közül kerül ki. Azok, akik még beleszülettek a régi korokba, gyakran nem szívesen viselik ezeket a ruhákat, a fiatalok sokkal inkább rajonganak értük. Pedig a régi világban még a szegényebb helyeken is igényesek voltak az emberek. A régiek, ha nem is volt sok pénzük, de az öltözködésre mindig odafigyeltek. Mindig az alkalomnak megfelelően öltözködtek fel, még a földekre is ha mentek dolgozni odafigyeltek, hogy tiszta és odaillő ruhába menjenek. Édesanyám egész életében, de még a halála előtt is nem sokkal, különösen ügyelt arra is, hogy a fejkendője jól álljon, pontosan legyen beigazítva és megkötve. Aki egyfajta igényességet lát az öltözködéssel kapcsolatban, annak az, egész életére ki fog hatni. Ez pedig soha nem volt és nem is lesz pénz kérdése.

Azt hiszem, jó kézzel nyúltam a kékfestett vásznakhoz, nekem egy kék szoknya meg egy fehér ingváll olyan, mint a tiszta égbolt a felhőkkel. Kovács Miklós bácsi és Sárdi János bácsi, illetve most már a fia kékfestő anyagait használom. A munkát teljesen egyedül végzem, az alapanyagok beszerzésétől az utolsó simításokig. A vásznakból az egyforma színárnyalat miatt mindig persze többet vásárolok, hogy ne legyen eltérés az egyes darabok között.

Párhuzamosan több darabon is dolgozom. Ha megrendel valaki egy viseletet, jó, ha két-három hónapra előre szól, így, ha van valami halaszthatatlanul sürgős darab, azt be tudom illeszteni. Egy esküvő időpontját azért hónapokkal előre tudni lehet.

Magyarországon minden tájegységnek, minden falunak megvolt a maga viselete. A férfiak öltözetében a vőlegénying, illetve a jegying a legdíszesebb és legszebb darab. Ezek a legváltozatosabb motívum-variációval, mintaszerkesztéssel és öltéstechnikával készültek. Az ilyen holmikat régen kimondottan híres varróasszonyok készítették Palócföldön, így sok településen felfedezhető a hasonlóság. Elvileg ugye az anyós adta egy kis kendőben a pénzt rá, hogy a menyasszony készítse el, de valójában varróasszonyok készítették el a nagyon igényes és különleges darabokat.

A palóc női viseletek is falvanként változtak, így a viselet alapján megállapítható volt ki hová való. Az egrieknek például hosszú volt a bőszoknyájuk, a fedémesieknek csak lábszárközépig ért. Hollókőn pedig még rövidebb szoknyát viseltek. A nők régen is olyanok voltak, mint ma. Akartak hasonlítani, de nem akartak egyformát viselni.

Régen amikor summásnak, idénymunkásnak jártak az asszonyok, figyelték, ki milyen díszes viseletet visel. A szegényebb vidékeken persze egyszerűbbet hordtak, mint a gazdagabb településen. Régen gyerekkoromban, nem is értettem, amikor elmentünk egy vásárra, hogyan ismerik meg a ruha alapján, ki honnan érkezett.

Nagyon szeretem a munkám, de soha nem értem volna el ezt a sok eredményt, ha nincs körülöttem mindig a családom. Mások ezeket az eredményeket sikernek mondják, de ezért én és a családom keményen megdolgoztunk. A dolgok ritkán 'sikerülnek' maguktól. A férjem segít az alapanyagok beszerzésében, szállításban, mindenben. A gyerekeim zenészek, de kiskoruktól fogva ők is mindig bejönnek a műhelybe, és figyelik, min dolgozok, és el is mondják a véleményüket, ami nekem sokat számít. Viktor koncert előtt mindig megmutatta magát, hogy „jól nézek-e ki a színpadon, Édesanya”? De a másik fiam, Zsombor is meglátott a műhelyben egy kékfestőt, most abból készült el neki is a fellépő kabátja. Nagyon közel vannak hozzám ezen a téren is. Így elmondhatom, hogy bár egyedül dolgozom, a családom minden nap itt van mellettem.

A műhelyem a nyolcvanas évek óta alig változott, a falakon ott vannak az őseim képei, sőt, az ágyam is 1902-es, a szülőfalumból származik. Benne élek ebben a világban, a saját időmmel gazdálkodom. Az időt viszont nagyon be kell osztani, mert elég időigényes a munkám. Úgy kell megterveznem a napomat, hogy minden beleférjen, mindenhova odaérjek, mindennel elkészüljek. Sosem volt bejárónőm, a takarítást is magam végzem. Nem unatkozom. Ez egy nagyon finom, nagyon nagy odafigyelést igénylő tevékenység. Már rég túl vagyok azon, hogy csak a megrendelő igényeit kielégítsem, az ember magának akar megfelelni. Ehhez az is kell, hogy az ember fejében és a környezetében is rend legyen. Én előbb rendbe rakom a házat magam körül, utána tudok csak a munkára figyelni.

Régen az összes hasonló mesterség apáról fiúra, anyákról a lányukra szállt. Mi most, mint mesterek lehetőséget kaptunk, hogy olyan fiatalokat tanítsunk, akik őszintén érdeklődnek azok a dolgok iránt, amit a régmúltból magunkkal hoztunk, és évek alatt megtanultunk.

A Mester és tanítványa program keretében én is szeretném valakire, vagy valakikre ráhagyni ezt az örökséget, amit én magam is az őseimtől kaptam. Vállaltam is egy tanítványt és igyekszem a legjobb tudásom alapján minél jobban „megfertőzni” az illetőt.

Ebből a munkából meg lehet élni, de nem azért, mert olyan sokat keres az ember, ehhez az is kell, hogy jól gazdálkodjunk a pénzzel. A varrónőkre mindig is szükség volt és még a háborús években is „jól éltek”. Ez a tudás örök érték.

Ahogy visszanézek a pályámra, és úgy veszem, hogy a földi tartózkodásom egy szerep volt, úgy gondolom, mindent ugyanígy csinálnék. Amikor megszülettem, egy gyönyörű májusi napon, már örömet szereztem mindenkinek azzal, hogy lány lettem a sok fiúrokon között. Nem volt könnyű életem, mindenért nagyon meg kellett dolgoznom, mégis úgy érzem, szerencsés vagyok, Isten a tenyerén tartott végig. Ám mindig feladatokat is adott. Magamnak kellett megtanulnom felülkerekedni a nehézségeken, megoldani a feladatokat, amiket elém rakott.

Annak, aki erre az útra lép, azt tudom javasolni, lelje mindig örömét abban, amit csinál, de magával szemben állítson mindig nagyon magas elvárásokat. Legyen igényes. Szerezzen másoknak örömet, de magának is azzal, hogy nem enged a saját elvárásaiból.