Cipész

Kovács J. Attila

Tisztázzunk valamit. A hagyományos cipőkészítés teljesen más, mint a mai cipőgyártás. A gyártás csarnokokban történik, specializált gyártósorokon, szalagrendszereken, minden egyes műveletre van egy arra kifejlesztett célgép, ahol betanított munkások végeznek el egy-egy munkafázist.

Ezzel szemben a cipőkészítés során manufakturális viszonyok között, nem sorozatgyártásban, nem konfekciómodelleket, hanem egyedi mérték utáni, az egyéni igényeknek megfelelő lábbeliket állítunk elő, olyan szakemberekkel, akik a cipőkészítési folyamat összes lépését ismerik, minimális gépet használnak (kb varrógép, csiszológép), és az összes munkát kézzel, kézi szerszámokkal végzik el, ahogy nagyjából száz évvel ezelőtt is csinálták.

Száz év alatt persze nagyon sokat fejlődött a szakma, innovatív eljárások kerülnek be a kézi gyártás folyamatába is, a gyárak esetében meg már ott tart a dolog, hogy a gyártósorokon megjelennek a számítógép-vezérelte robotgépek is, hogy csak egy példát mondjak.

Mi viszont nem a tömeggyártásra, hanem az egyéni igények kielégítésére rendezkedtünk be, kézműveseknek valljuk magunkat. A mi felvevőpiacunk olyan megrendelőkből áll, akik nem tudják a tömeggyártással megoldani a cipőproblémáikat, a kereskedelemben nem kapnak az egyedi lábformájukra kapható tömegcipőt, esetleg kimondottan ortopéd lábbelikre van szükségük, és aztán vannak azok, akik valami egyedi, nem kommersz, igényesebb kivitelű, elegánsabb, esetleg luxuscipőt szeretnének, ami nem jön velük szembe az utcán minden nap.

A folyamat a megrendelővel való találkozással indul, itt tekinthetik meg a vevőink a meglevő késztermékeinket, a versenyeken szerepelt, díjazott modelljeinket, melyeket részben édesapám, részben jómagam készítettünk.

Kialakítottunk a bemutatóteremben egy aprócska cipészmúzeumot, illetve a másik helyiségben egy csizmadiaműhelyt, ami bemutatja, régen milyen eszközökkel dolgoztak a szakmai elődjeink.

Érdekes, nagyon sokat nem változtak ezek az eszközök, nekem is vannak még a nagyapám hagyatékából származó, nagyon okosan megtervezett szerszámok, amilyeneket ma már talán nem is tudnának előállítani. Persze a “békebeli” nem jelent mindig minőséget, a régiek közül is ötven között ha találok egy igazán jót, de ezekre érdemes vadászni.

Ezek a múzeum-műhelyek nagyon jó hangulatot keltenek, pláne az idősebb korosztály képviselői előtt, akik esetleg még gyerekkorukban járhattak hasonló helyeken.

Természetesen a mai munka már jóval világosabb, modernebb körülmények között folyik, tágasabb, tisztább műhelyekben. Három fő műhelyünk van, az első a szabászat, itt kezdődik a tervezés, a szabásminta elkészítése, majd a bőrelemek kiszabása, innen kerülünk át a cipőfelsőrész-készítő műhelybe, ahol varrással, ragasztással, illesztékek, bélések behelyezésével foglalkozunk, majd innen jutunk a harmadik műhelybe, ahol a felsőrészt ráhúzzák az egyedi lábformára készített kaptapára, rákerül a talp, a sarok, és a cipő elnyeri végleges formáját.

Ami a cipőgyártás történetét illeti, a valamikori Nagy-Magyarország területén az emberek csizmát viseltek. A parasztok nyáron mezítláb dolgoztak, néha bocskort is húztak, de az embereknek jellemzően volt egy rendesebb, ünnepi csizmájuk, meg egy mindennapi, amiben dolgozni jártak.

A csizmaviselés az 1800-as évek végén, az 1900-as évek legelején kezdett kimenni a divatból. A polgárosodás előrehaladtával, nyugati hatásra a félcipők kezdtek tért nyerni az addigra már egyre inkább burkolt utakkal, járdákkal jobban ellátott városokban, ekkor jelent meg a cipészet is. Addig csizmadiák, vargák és tímárok képviselték a szakmát. Mindhárom szakma képviselői készítettek ki bőrt, és készítettek lábbelit is. Kicsit furcsa volt az átfedés. Ezek a párhuzamos szakmák a régi céhlobbik váltakozó sikeressége miatt tudtak fennmaradni, egyes városokban a csizmadiákat támogatták, más uradalmak környékén a vargák vagy éppen a tímárok kaptak úgymond hátszelet.

A cipészet megerősödését az is segítette, hogy vidéken is divattá vált az egykor csak az urakat jellemző kényelmesebb lábbelik viselése. Régen persze az urak is csizmákban jártak, de a hintók, konflisok, később pedig az autók és a tömegközlekedés elterjedésével erre már nem volt igazán szükség.

A nyugatról érkező ipari forradalom a századfordulóra Magyarországot is elérte. Megjelent a gyárakra jellemző, a termeléshatékonyságot elsődlegesen megcélzó gyártásszervezés, egyre több gép bevonásával. Kezdetben a tömeggyártás nem jelentette feltétlenül a minőség leromlását, hiszen sok munkafázis még mindig kézzel készült, és fel is kellett venni a versenyt a még mindig jelenlévő kézműves-műhelyek termékeivel. Azonban, ahogy a tömeggyártás kiszorította a kézműipart, úgy kezdett a minőség is hanyatlani. Ráadásul felismerték, hogy ha ugyanolyan minőséget készítenének, de nagyobb mennyiségben, hamar bezárhatnák a gyárakat, hiszen nem kell annyi cipő senkinek. Megjelent hát – a ruhaiparhoz hasonlóan – a „divat” fogalma. Az újabb és újabb modellek, illetve a szezonális cipők iránti igény pedig gyorsított gyártási folyamatokat, illetve egyre rövidebb modellciklusokat követelt meg, ami elkerülhetetlenül a minőség rovására ment.

A csizmadia-szakma végét a gumicsizma felbukkanása jelentette. Az olcsó gumicsizma kiváltotta a munkára való durvább modelleket, a templomba járós, ünnepi csizmákat pedig kiszorították a cipők, az új generációk meg már nem is viseltek csizmát. A vargák eltűntek, a tímárszakma megmaradt, ám ők már csak bőrök kikészítésével foglalkoznak, a lábbeliket azonban már csak cipőkészítők, illetve a gyárak állították elő.

A szocialista gyárakban aztán arra jutottak, hogy nincs szükség szakmunkásra sem, a tömegtermelésre elég a három hét alatt betanított, olcsó munkás, az egykori szakemberekből meg műszakvezetők, technikusok, termelésvezetők lettek, akik egy könnyűipari mérnök irányítása alatt dolgoztak. Az ilyen gyárakban akár huszonnyolc külön munkaműveletet végeznek a mai napig, a mi embereink ezzel szemben valamennyi lépéssel készségszintjén tisztában vannak, és bár mindegyikük specializálódik egy-egy nagyobb területre, ha kell, tudják helyettesíteni is egymást. Ugyanakkor jellemzően két-két ember dolgozik egy-egy nagyobb munkafázison, segítik egymást, ki miben ügyesebb, ez jóval hatékonyabb, mintha egyedül vinnék végig a teljes folyamatot A-tól Z-ig.

Felsorolni sem tudom, hányféle bőrből készítünk cipőt. A leggyakoribb természetesen a borjúbőr, ez az „elegáns férficipő” alapanyaga, ismert a krokodil-, a kígyóbőr, de különböző halak, mint a ponty, a lazac, az angolna, cápa-, rájafajok, egyes amazonasi óriáshalak, de mondjuk a strucc, óriási gyíkok, vagy hogy még extrémebbet mondjak, nem védett óriásbékák bőréből is készíthetünk cipőket.

Európában a franciák és talán a németek állítják elő a legjobb alapanyagokat, de az angoloknál is nagy hagyománya van a kézműves cipőkhöz szükséges bőrök kikészítésének. A piacon viszont a legnagyobbak az olaszok, akik amellett, hogy maguk is gyártanak, a világban több helyen összefogják és irányítják a bőrfeldolgozást és a kereskedelmet. Egyre nagyobb szerepet játszik a piacon India, Pakisztán, illetve az utóbbi időben Kína is.

Magyarországon már nagyon rég nincsen bőrfeldolgozás, holott nagyon minőségi munkát végeztek errefele is. Még a nagyon előkelő francia technológiában is nyilvántartanak egy bizonyos magyar eljárást, amit nálunk dolgoztak ki sok-sok éve.

Mivel mi nagyon kis műhely vagyunk, főleg a mások nagyobb rendeléseiből megmaradt, vagy amellett legyártott tételeket tudjuk felvásárolni, a mi nagyságrendünkben szóba sem állnának velünk. Így viszont, hogy ne kelljen hosszan várni az ügyfeleknek az egyedi megrendeléseikkel, amikor van alkalmasnak tűnő kész bőr, és van elég pénzem, bevásárolok, hogy inkább itt álljon nálam a raktárban. Ha jön egy megrendelés, mondjuk barna krokodilbőrre, akkor tudok mutatni akár hét árnyalatot is. Emellett képesek vagyunk a kikészített, de színezetlen bőrök festésére is, ha valakinek tényleg nagyon egyedi színre van szüksége.

A legjobb talpak Németországból érkeznek. Három évig teljes értékűek, utána pedig fel lehet újítani őket. A cipő elkészülésével ugyanis még nem ér véget a történet.

A tulajdonos felelőssége, hogy erre a cipőre hogyan és mennyire fog vigyázni. Ahogy egy autót sem elég csak vezetni, néha meg is kell tankolni, le kell cserélni az olajat, vigyázni kell rá a következő szervizig, ugyanúgy a cipőt is tisztítani, ápolni kell. Amikor nincs hordva, sámfát rakunk bele, cipőkrémet használunk, hogy ne száradjon ki. Amikor pedig elkopik – mivel ezek nem az eldobós kategóriájú lábbelik – cserélni kell a sarokgumit, a talpat, a talpbélést. Minden cipő mellé nagyon komplett használati tájékoztatót adunk.

Egy cipő nálunk – ha nem kell anyagra várni, és nem kell sorban állnia a többi darab előtt, jellemzően egy hét alatt elkészül. Szerénytelenség nélkül állítom, a mienkhez hasonló minőséget Magyarországon talán öt helyen tudnak előállítani. De hosszú út vezetett idáig.

Nagyváradon születtem és nevelkedtem. Akkoriban volt ott három nagy cipőgyár, meg egy szövetkezet, legalább húsz egységgel, rengeteg alkalmazottal. Sajnos, akkoriban a szakma már nem örvendett jó megítélésnek. Ha volt egy betegesebb vagy nem túl okos gyerek, azt mondták neki, jól van, fiam, suszternak még elmehetsz. A szüleim – édesapám többgenerációs cipészcsaládból származott – éppen ezért mindent elkövettek, hogy én inkább jónevű, rangos iskolába kerüljek. Az osztályomba ügyvédek, orvosok, főmérnökök gyerekei jártak, így az éveleji bemutatkozáson nagyon zavarban voltam, amikor el kellett mondanom, hogy az én szüleim – bár vezető beosztásban – de hát a cipőgyárban dolgoztak.

Most felnőttként azt szégyellem, hogy akkoriban szégyelltem, hogy ők a két kezükkel keresik meg a betevőt. És nem akartam, hogy a gyerekeim ugyanígy érezzenek, ezért állatorvos akartam lenni – el is végeztem a technikumot –, majd mérnök akartam lenni, de elvittek katonának, aztán megint csak hazakerültem… És bizony életerős fiatalemberként nemsokára igen kellemetlen volt odaállni a szüleim elé, hogy szeretnék elhívni egy lányt moziba, és adjanak egy kis költőpénzt. Apám ekkor bevitt az otthoni műhelyébe, azt mondta, fiam, ha kell pénz, itt van néhány javításra váró cipő, talpald meg őket, anyagra sem számítok fel pénzt, minden bevétel a tied. Hát, eltartott egy ideig, mire az első szöget görbülés nélkül a helyére bírtam ütni. Hihetetlen sikerélmény volt. Aztán megpróbáltam egy másik fajta munkát. Büszke voltam, és megérdemelten vágtam zsebre a pénzt. Minden fiatalnak őszintén kívánom, hogy megtapasztalja ezt az érzést.

Mivel vérszemet kaptam, és elég jól rajzoltam, édesapám bevitt magával a szövetkezetbe, ahol egy ideig papírral, radírral a szabásmintákon kellett dolgoznom. Hamar megértettem az alapokat, de szerettem volna többet is tudni, úgyhogy szépen megtanultam a felsőrészkészítést meg a cipőkészítés összes többi fázisát.

A régi időkben maga egy-egy hivatás megtanulása néha nagyon nehéz volt. Nem véletlen az a kifejezés, hogy “el kellett lesni a szakmát”. Voltak kevésbé jóindulatú mesterek, akik még hátat is fordítottak az embereiknek, annyira féltették a tudásukat. De az sem elég, ha megmutatják, hogy „így kell csinálni”. Ez semmi. Ez kevés. Azt kell elmondani, hogy „így fogom a szerszámot, így szúrok vele, azért, mert…”. Én most is így tanítom az embereimet. Mindennek megvan a miértje. És ezt meg kell értetni velük. Aztán a tanulás másik oldala, hogy mekkora ambíciói vannak a tanulónak? Mennyire akar több lenni a mellette ülőnél, a műhely legjobbjánál, vagy akár konkurenciánál.

De a legfontosabb, hogy saját magánál folyamatosan jobb akarjon lenni. Édesapám elmondta, nem hitte volna, hogy ebből a szakmából milyen sokat ki lehetett hozni. Ő maga is nagyon magas szintre jutott, én magam pedig nála is tovább. Elég jó vagyok a szakmában, de nem vagyok rest egy új embertől, vagy akár egy ötéves gyerektől sem tanulni. Volt rá példa.

Sajnos a jelenlegi trendek nagyon nem kedveznek a szakma utánpótlás-nevelésének. A fiatalok nagyon máshogy képzelik el a jövőjüket, nem egy manuális munkáról álmodoznak, ahol ténylegesen dolgozni kell. Az én gyerekkoromban sok gyerek autószerelőnek ment, vagy az elektronika érdekelte. Ma olyat, hogy ács, kőműves, asztalos, alig találni. A hagyományos kézi erőt, ügyességet igényelő szakmák teljesen elveszítették a vonzerejüket. Mostanában kereskedőnek, marketingesnek, menedzsereknek, esetleg szoftverfejlesztőnek mennek a fiatalok, holott egy ország valódi, kézzel fogható termékek nélkül nem sokat ér. Mit adunk el, marketingelünk, ha semmit nem állítunk elő?

A jövőt abban látom, hogy egy-egy műhelyben, valódi, termelő mesterek mellett kéne a gyerekeknek megtanulni mindent, a legaljáról elkezdve – bár „papírt” így nem kaphatnak a jelenlegi szabályzók szerint. Én magam is vállalnék úgy tíz tanulót, bár ehhez helyet is kéne találnunk. Sok mester azonban vagy nem akar úgymond „konkurenciát nevelni” – holott mindenki előbb-utóbb kiöregszik a szakmájából, és kellenek a képzett alkalmazottak is –, vagy egyszerűen nem tudják megszervezni a dolgot.

A képzési nehézségek ellenére a minőségi kézműves termékek egyre nagyobb megbecsülésnek örvendenek. Persze ma már 3D nyomtatóval elő lehet állítani egyedi tárgyakat, de ez messze nem az, amit az ember a két kezével hoz létre. Mérnökök, programozók, ügyvédek hívnak fel azzal, hogy mennyire hiányzik nekik, hogy manuálisan, önállóan alkossanak valamit. Az embereknek szüksége van az ilyen gyakorlatias élményekre.

A minőségi kézműves termékekre egyre nagyobb az igény. Ha valaki most úgy dönt, hogy megtanul mondjuk cipőt készíteni, tíz év múlva egész biztosan nagyon jól meg fog élni belőle ő is, a családja, de még az alkalmazottjai is.