Késkészítő

Tarjányi József

Feleségem családja 150 évre visszamenőleg foglalkozik késkészítéssel, pár évtizede pedig én viszem tovább ezt a szép hagyományt. Kétkezes késeket és bicskákat, illetve háztartási és speciális késeket készítek, ez utóbbiakat vadászoknak, juhászoknak.

Rozsdamentes és szénacéllal dolgozom. A hagyományos vonalat a szénacél képviseli. Ha az ilyen kést nem törölték szárazra, vagy savasat vágtak vele, hamar elkezdett foltosodni, rossz esetben rozsdásodni. Ám régen a késeket állandóan használták, vitték magukkal, naponta nyitották, használták, törölték, nem volt vele gond. De egy párásabb fiókban már el tudnak színeződni. A szénacél késeknek ugyanakkor nagy előnye, hogy keményebbre lehet edzeni őket, vékonyabb élet lehet kialakítani rajtuk, és jobb az élállóságuk is. A modern idők viszont megkívánták a rozsdamentes kések bevezetését, ezek krómmal, molibdénnel, vanádiummal ötvözött, de ugyanilyen széntartalmú fémek. Az ötvözőanyagok többek között növelik vagy csökkentik a fém edzési hőmérsékletét.

A műhelyemben magam végzem a fémek edzését, megeresztését, formázását, élezését, polírozását. Már az edzés is végtelen precizitást igényel. 900-1000 fokon kell edzeni az anyagot, elég egy picit máshogy tartani a kezem, már elferdül a penge éle, hullámossá válik. Ugyanakkor mindent kézzel, szemre csinálok.

A szó szoros értelmében nem kovácsolok. Megveszem a rozsdamentes Krupp-acél alapanyagot, felmelegítem, és egy-két másodperc alatt lehűtöm. Az acél 750 fok környékén megváltoztatja a szerkezetét. Ilyenkor a benne lévő szén a hirtelen lehűtés hatására nem tud kikristályosodni. A kristályok határán maradva olyan anyag keletkezik, hogy amikor kiveszem az olajból és odacsapnám, el is törne simán, annyira rideg, merev. Ezért az edzést megeresztés követi, ilyenkor a kristályokban rekedt szenet egy bizonyos hőfokon kiengedem a kristályok határaira. Ezt az anyag színéből és az időzítésből látom. Nagyon precíziós munka, ha nagyon megeresztem, kilágyul az anyag, ha nem eléggé, törékeny lesz a penge. Ehhez nagyon egyenletes körülmények között, magas hőfokon kell tartani az acélt. Ha viszont sokáig hevítem, a távozó anyagok miatt kráteresedhet, amit utána el kell dolgoznom.

A kések nyelét hullajtott agancsból, marhatülökből készítem, de fából, vagy akár kagylóhéjból is.

Eredetileg mérnökember vagyok, apósomtól tanultam meg a késkészítés technológiáját. De nagyon érdekes, ő „alulról”, a tapasztalatai alapján tanulta meg mindezt, én meg felülről az elmélet felől. Szerencsére fogékony volt az én tudásomra is, és valahol középen találkoztunk. Régen csak a tapasztalat létezett, és akkoriban az alapanyagok minősége is esetlegesebb volt.

Egyetemista koromban, amikor már a páromnak udvaroltam, láttam, hogy apukája milyen egyszerű eszközökkel, micsoda elképesztő dolgokat készít. Amikor összeházasodtunk, Csongrádon mérnök-tanárként helyezkedtem el, de végig dolgoztam apósom mellett is, aki úgy találta, van érzékem hozzá. Ha idejön hozzám valaki, én is így vagyok, hamar megmondom, érdemes-e foglalkoznia a témával. Apósom egy nap hazaállított egy Tarjányi-feliratú bélyegzővel, amit azóta mindig beleütünk a pengéimbe. Segítette összeállítani a kezdő árukészletemet, és ’87 környékén végre önállóan dolgozni kezdtem. Amikor apósom elhunyt, egyre komolyabban kezdtem foglalkozni a késkészítéssel, már csak a hagyományőrzés miatt is, egyelőre mellékállásban. Jó tíz év múlva viszont otthagytam a tanári állásom, annyira megnőttek a vásárlói igények, lehetetlen volt egyszerre az oktatásra és a gyártásra koncentrálni. Elkezdtem zsűriztetni a termékeimet, múzeumokban állítottam ki a munkáimat, egyre ismertebbé váltam.

Mindig olyan áron adtam a késeket, hogy az átlag magyar is meg tudja vásárolni, de a kés legyen értékálló, minőségi darab. Később népi iparművész címet ajánlottak, eljutottam a Várba, Kapolcsra, a Művészetek Völgyébe, a nevesebb piacokra, egyre ismertebbekké váltak a munkáim.

Hozzám hasonló minőségben dolgozó késes talán ha tucatnyi van az országban, holott egykor csak Szegeden dolgozott vagy száz, minőséget produkáló műhely. Régen nem is lehetett mástól kést venni. Az emberek eladták az állataikat, aztán álltak sorban a piacon a késesnél. Az volt az aranykor.

Ilyen, hogy késes szakmai oktatás, nem létezik. Fontosak viszont a metallográfiai ismeretek, és persze a fémek kézi megmunkálásának képessége. Ez teljesen kézi munka. Egy autó lejön pár óra alatt a szerelőszalagról, legfeljebb gumikalapáccsal nyúlnak hozzá. Minden munkafázis le van bontva, emberekre. A hagyományos mesterségeket űző emberek viszont marketingmenedzserek, termékfejlesztők, anyagbeszerzők, kereskedők, kivitelezők, szerszámkészítők, pszichológusok, fuvarosok. Egyedül viseljük több szakma kalapját. Igazából én sem találtam soha magam mellé embert. Mindent magam csinálok. Legfeljebb a családtagok segítenek néha, de itt tényleg mindenhez értenünk kell. És állandóan agyalunk, mit hogy tudnánk jobban, pontosabban megcsinálni. Ja, és még kellenek az adózási, könyvelési képességek is, meg egy csomó más dolog, hiszen végső soron nekem ebből meg is kell élnem. És persze mindezt végig életképesen kell fenntartani, éveken át, minden egyes nap. Nem egyszerű feladat. Az elmúlt évek során, sőt, még a család korábban, rengeteg szerszámot készítettünk a gyártáshoz. Minden egyes modellemnek megvannak a gyártó eszközei, sablonjai. Ha ezeket most nulláról kéne legyártani, megfizethetetlenül sok pénz volna. Vannak száz éves eszközeim is, a gépeimre is vigyázok mint a szemem fényére. Ha valami gond van velük, már ugrok is, hogy helyrehozzam.

Az embernek, ha kést készít, vigyáznia kell a képességeire. Nem ihat, edzésben kell tartania magát. Ha elbutulna, remegne a kezem, nem is tudnám csinálni.

Egyszerre többnyire tizenkét darabot készítek, teljes koncentrációval, igazi lelki ráhangoltsággal. Egy kés persze nem is egy nap alatt készül el. Még egy teljesen összeállított bicskát is egy hétig felhúzott rugóval tartom, tesztelem, hogy ne legyen gond a garanciával. A rugó, a nyél elkészítése, mind-mind másféle tudást igényel.

A köszörűköveket mind úgy gyártatom magamnak, így hatékonyabb, precízebb a munkám. Ugyanakkor, amit csinálok, lényegében ugyanaz a technika, amit apósom is alkalmazott. Elképesztő érzés a fémmel dolgozni. A fémművesség valaha talán nagyobb ugrást jelentett az emberiség életében, mint az elektromosság felbukkanása. Addig nem látható anyag jelent meg és teljesen átformálta a kultúrát, a technológiákat. Manapság teljesen általános és elfogadott, hogy tervezett avulással vagy csak igen magas szervizköltséggel fenntartható eszközöket gyártsanak. Mi időtálló dolgokat készítünk. És nincs két egyforma köztük. Nem azért, mert hibások, hanem mert egyedi darabok.

Van egy kis gondom a szakma továbbadásával, hiszen lányaim vannak, segéddel meg nagyon nem tudok dolgozni. Annyira tele vannak a napjaim, nem nagyon tudok másokra figyelni. Persze voltak már jelentkezők, gyerekek, kollegák, meg akik jelentkeztek pár hónapra segédnek. De az a helyzet, hogy ide komoly fémipari ismeretek kellenek. Anyagismeret, fémmegmunkálási háttér. Legalább egy jó gépésztechnikusi végzettség kell ahhoz, hogy megértsék, miről beszélek, amikor munkához látunk.

Ahogy mondtam, hozzám hasonló késesek talán ha jó tucatnyian lehetünk az országban. Összetartó társaság, nem teszünk egymásnak keresztbe, mindenki megtalálta azt a terméket, ami fekszik neki, amit el tud adni, tiszteletben is tartjuk egymás munkáját. De mindegyikük családi vállalkozást visz. Rejtély, hogy tudtak ezek a műhelyek fennmaradni a szocializmus évei alatt. Ha az olyan emberekbe, mint az apósom, nem lett volna a szíve közepéig beleivódva a szakma, el is tűnt volna minden.

Van egy visszatérő vevőm. Egyszer azt mondja: Tarjányi úr, minden késéből készítsen nekem egyet, mindegy, mikor készül el vele. Mondom, mire kell ez a sok kés magának? Azt mondja, nézze, maguk, akik ilyen késeket tudnak, mind hatvan év körül járnak már. Ha maguk elmennek, itt is az lesz, mint Erdélyben: kínai bicskát lehet majd csak venni.

Úgyhogy nagyon nagy felelősség, hogy továbbvigyük a szakmát, valahogy, akárhogy. Pár éve volt egy Mesterségek Ünnepe, ki van rakva az asztalom, a külföldiek körbejárják, megjelenik három-négy japán nő, elvisznek pár kést. Következő évben megjelenik egy turistacsoport, fel volt nekik rajzolva, hol, milyen késeket kell vásárolniuk nálam. Mert már Japánban sincs ilyen. Persze páran megcsinálnak egy vagyonért három kardot, az egyiket elrontják, a legjobbat megtartják, egyet eladnak. De már nincsenek ilyen minőségű, megfizethető késeik. Mi nem szeretnénk ezt az utat járni.

Ma már elképesztően jó megjelenésű, szuper késeket adnak ki a nagybani gyártók is. Ráállítják a gyárat, kidolgozott edzési, összeszerelési módszereik vannak, komplett gépsorral. De valahogy a kések élszögét sosem tudják rendesen megcsinálni. Arra ember kell, azt meg nem találnak eleget, hozzáértőt. Még a lézert alkalmazók is kényszerből használják a lézert – láttunk ilyen hullámos pengéjűeket, – mert nincs emberük, aki rendesen megcsinálja az élt, ahogy kell, lefenve, türelmesen. És sosem lesz az igazi. Valahogy érzéssel, kézimunkával kell kialakítani, ezen a téren soha nem lesznek konkurenseink.

Milyen a jó késes? Kinél vásároljunk? Egy kis gyakorlattal, már abból sokra következtethetünk, hogyan rakja ki a portékáját, milyen igényes a termékei megjelenése. Aztán jöhet az illesztések vizsgálata, az él kialakítása, a nyél kidolgozottsága, a kés csukódása, nyitása, súlyelosztása. És persze nem árt, ha van egy referenciánk néhány vásárlótól, hogy ezek a kések mondjuk tényleg legalább húsz évig bírják a strapát.

A kés az egyik legszemélyesebb eszköz volt mindig is. Illeszkednie kell az illető személyiségéhez, mert befolyásolni fogja a hangulatát. Ősi hagyomány, hogy az, amivel eszünk, amivel a testünket tápláljuk, az igenis álljon a szívünkhöz közel. Ha egy étteremben valami összekaristolt vacakot adnak elém, inkább nem is használom, előveszem a magam kését. Jobb a békesség.