Takács

Debreczeni János

Mi a takács dolga? Háztartási textíliákat sző: konyharuhát, függönyt, terítőket, kendőket, törölközőt, kenyérzsákot, ingvásznat, lepedőt, viseleti vásznat, rokolyaanyagokat. Ehhez hagyományosan len-, kender- és kenderfonalat használ.

Magyarországon sajnos már nincs fonalgyártás. Komárom megyében működött még egy lenfonó, de már bezárt vagy kanadai tulajdonba került, a lényeg, hogy már nem szolgálnak ki, mint korábban. A régi miskolci, kaposvári, pesti pamutfonók sincsenek meg már, a gyapotfonalak Pakisztánból, Törökországból érkeznek. Nagyatádon van még egy cérnagyár, ott kimondottan varrócérnát készítenek. Úgyhogy az alapanyagom importáru.

Jelenleg Magyarországon én vagyok az utolsó takács, aki ebből élt a nyugdíjig. A szakmát páran persze elvégezték nappali, felnőttképzés keretében is, de ők nem a szövésből élnek, hanem elvégzik az oktatói képzést és Pesten, Szentendrén, a Balatonon, az idegenforgalmilag preferált helyeken elsősorban külföldieknek fogják tanítani a szakma alapjait. Ehhez kell pár szövőszék, a vendégek befizetnek huszonötezer forintot, megszövik a maguk sálját. Most erre van igény.

Van persze nagygépünk, a hímzővásznat, a rokolyavásznakat azon készítjük, de az oktatást a kis szövőgépeken folytatjuk. Szőnyegből nem is tudunk annyit készíteni, mint amennyit megrendelnek. Egy szélesebből 8-10 óra alatt ha húsz centit lehet megszőni. Ezeket idősebb nénik készítik, akár az unokák mellett. Egykor velük dolgoztam, illetve ők is itt tanulták meg a szakmát. Egyetlen cég van még, aminek a szövés a profilja, ez a Hevesi Háziipari Szövetkezet.

Nádudvaron korábban még volt nappali és esti képzés, de jelenleg már talán csak itt, nálunk lehet megtanulni a takácsmesterséget. A végzettek a Békés Megyei Népművészeti Egyesülettől kapják meg a diplomát.

A szövőszékeket Magyarországon gyártották, egy részüket a nemrégiben elhunyt Tóth Sándor mester, az összecsukhatókat Lakatos István textilmérnök építette, továbbá Lőrincz Péter pápai mester is készít kisebb összecsukható modelleket. A legolcsóbb szövőszék olyan ötszázezer forintba kerül, persze lehet Svájcból is rendelni, azokért akár másfél millió forintot is elkérnek. Sok tanítványomnak van saját szövőszéke, akár négy is otthon, ők már oktatják a saját tanítványaiknak a fogásokat.

Egy olyan szinthez, hogy az ember hét-nyolc féle alapterméket le tudjon gyártani, jó két éves képzésre van szüksége. Ebben persze benne vannak a kiegészítő technikák, mint az azsúrozás vagy a csipkeszövés is. Ahhoz, hogy valaki egy vásárban áruljon, azért oda már rendesen nagyobb mennyiségű és választékú portékát kell kipakolnia az asztalra. Egy-két darabbal észre sem veszik, a helypénzt is ki kell gazdálkodnia, és persze kell, hogy haszna is legyen.

A kézi készítésű textiltermékek vásárlói az igényesebb fiatalok. Vesznek például sálakat, egyedi babahordó-kendőket, ezek a 3-5 méteres anyagok egyedi mintával 30-50000 forintba is kerülhetnek. Megrendelőink az idősebbek is, akik az unokájának vagy a lányának vásárol valami minőségi darabokat. A középkorosztály annyira nem foglalkozik ezzel, de aki még a staférungos időben élt, megbecsüli ezeket a holmikat a kínai műanyagárukkal szemben.

Egyszer egy előadáson, ahol én voltam az utolsó előadó, a szakma jövőjéről beszélgettünk, és bár nem volt benne a tananyagban, de a néprajzi leírásokban ugye szerepel, így elhangzott, hogy a kelengyében, azaz a menyasszony indulókészletében tizenkét konyharuha, törölköző, lepedő, abrosz volt, amit ma kis túlzással egy szatyornyi tangabugyival ki szoktak váltani. Változnak az idők. De például tegnap egy nyíregyházi házaspár a nászasszonyuk születésnapjára vásároltak egyedi holmikat.

A lányom a két diplomája mellett tanulja ezt a szakmát, hogy továbbvigye majd valahogy. A gyapjúszövőt már elvégezte, most végzi az oktatóit meg a takács tanfolyamot. Ő már szokott megrendelésre népi motívumos, egyedi sálakat készíteni. Egyes szabóműhelyek rokolyákhoz, népviseletekhez innen viszik az anyagot, bár azokat már a nagygépeken szőjük. A nagyobb néptáncegyüttesek, az Állami a Szinvavölgyi, a Balassi ruháinak alapanyagát is a mi műhelyünk készíti, de gyártunk kisebb hímzővásznakat is. A népviseletek ruháihoz szükséges textíliákból komoly katalógusunk van, talán az egyik legnagyobb az országban. Az évek során elég jól kitanultuk, feltérképeztük, melyik tájegységen, milyen ruhához milyen anyagokat igényeltek, vannak például udvarhelyszéki, mezőségi, kalotaszegi, marosmenti, csíkszéki, gyergyói anyagaink. Ezek mind zsűrizett, hitelesített színvilágú, szabványosított mintájú textíliák.

Jó pár éve Kallós Zoltán néprajzkutató, az erdélyi Válaszút faluban található néprajzi gyűjteményét kerestem fel a nejemmel, rengeteget tanultunk a látottakból. Borbély Jolán etnográfus szintén sokat tett a viseletek feltérképezésében, hogy mi a régi, hiteles és követendő. Javarészt ezek alapján állítottuk össze a kollekciónkat, de folyamatosan bővül a gyűjtemény. A minták alapján rajzokat készítettem, és megdöbbentett a látszólag durva anyagok finom részletessége.

Érdekesség, hogy például egy népi együttesnek négyféle rokolyát kell a színpadon viselnie. Így mondjuk egy-egy típusból kockás és csíkos textíliát, és a másikból is kockás és csíkos szövetet használnak. Ez nem találomra összedobott vegyesfelvágott, hanem pontos variációja ez az anyagoknak. A kisebb együttesek persze kisebb kollekciót használnak. Úgy számolunk, hogy egyetlen rokolya elkészítéséhez jó négy méter anyag szükséges, aztán blúz, kötény, alsószoknya.

Takácsokból ma már kevés van a világban, de aki minőséget produkál és hiteles, az meg tud élni belőle. Sokan ma a pedagógus állásuk mellett csinálják, mert esetleg nem volt bátorságuk feladni az állásukat, pedig ha van 1-2 szövőszékük és napi nyolc órában dolgoznának, rendesen meg tudnának élni belőle. Egy-két millió forint azért kell a szövőszékhez, pár kiegészítő eszközhöz, kell egy szoba, de ennyi elég. Kevesebben foglalkoznak vele, mint amennyire szüksége volna a piacnak, holott ez a szakma most még tanulható, elérhető.

Viszonylag nagy az irányított tananyag, és kétezer órányi tananyagot nem mindenki tud kifizetni. Bárki megtanulhatja viszont nálunk a néprajzi alapokat, az emberi élet fő állomásaihoz kapcsolódó eseményeket, megkaphatja a művészettörténeti minimumot, tanulnak rajzolni, színtant, sík- és térábrázolást, szakmai rajzok készítését, hogy egy-egy szőttest hogyan tudnak lekottázni a géphez. Megtanulják a felvetés, befűzés, szövés mozdulatait, minimális tervezést. De ennyi is elég, hogy az ember aztán már oktassa valamilyen szintén az érdeklődőknek.

Nyolcadik osztályos tanuló koromban takácstanulónak mentem. Elég jó tanuló voltam. Apám gimnáziumba szeretett volna küldeni, hogy állatorvos legyek, mondtam neki, otthon megsimogatom a kiskutyát, de amúgy nem érzek ezirányú vonzalmat. Volt viszont a közelünkben egy takácsszövetkezet, a szomszédunk volt az elnök. Ő egyszer áthívott, mert jó képességű fiatalokra van szükségünk. Na ilyen végül csak én voltam a környéken. Három éves volt a képzés a szakmunkásképző, onnan azonnal a mezőberényi textilszövőipari technikumba mentem, ezt is elvégeztem, majd vettem egy saját szövőszéket, amivel a tetőtérben kezdtem el szövögetni. Közben dolgoztam máshol is, szövőüzem-vezetőként, egy másik településen.

Van közgazdászdiplomám külgazdasági és marketing szakon, és nyugdíj környékén a mérlegképes könyvelői végzést is megszereztem, ez az 1999-es alapítású kft-nk jobb vezetéséhez volt szükséges. Már kisebb intenzitással foglalkozok a termeléssel, nagyobb figyelmem van az oktatáson, de igazából soha nem bírom abbahagyni.

Ha valamit tanácsolhatnék a fiatalkori önmagamnak, talán azt mondanám, hogy csendben, de figyeljek meg mindent. De tényleg mindent. Két mesterem is volt, de az akkori tudásomnak talán a harminc, a mostaninak talán a tíz százalékát tanultam meg tőlük. Vagy azért mert ők sem tudták, vagy azért, mert nem akarták átadni a tudást, vagy mert egyszerűen csak nem voltak jó oktatók. A legtöbbet a korai időszakban önmagamtól tanultam ott a tetőtéri kis műhelyemben, állandóan próbálkozva, hibázgatva, mellényúlva, amíg nem ment úgy, ahogy akartam.

És ezt más is utánam tudja csinálni, ha eléggé beleszeret a takácsszakmába, van kitartása, és tudja, mit akar.