Bőrműves

Horváth Tibor

1977 óta foglalkozom bőrművességgel. A szakma fogásait autodidakta módon tanultam meg. Eredetileg az ÁNTSZ elődjénél, a KÖJÁL-nál dolgoztam vegyészként 1985-ig, később elmentem népi művészetet tanítani Hatvanba, Békéscsabára, Debrecenbe. Ez azzal járt, hogy sorra felkerestem a különböző iskolákat, hétfőtől szerdáig, csütörtökön pedig felkészültem a következő hétre, majd péntektől vasárnapig pénzt is kellett keresnem. Közben bejártuk Európát, majd építkezni kezdtünk. Elég mozgalmas évek voltak.

A vége fele tíz diákom maradt Hatvanban. Rájöttem, hogy a művészeti iskolának nincs pénze semmire, nekem meg szinte mindenem megvan, úgyhogy így indult, hogy ha már van egy házam, építsünk egy alkotóházat itt, Tiszafüreden, és végül itt rendeztem be az oktatóműhelyt is.

Tizenöt év után aztán munkanélküli lettem, mert az önkormányzat azt mondta, hogy nem tudja támogatni a tevékenységemet, hogy itt tanítsam a gyerekeket.

Két évig voltam munkanélküli, de mivel az eredeti végzettségem vegyész, és a szembe-szomszédom vegyész doki, hozzá mentem el szakmába dolgozni, és tőle mentem el nyugdíjba, bár igen szerény nyugdíjjal, tizenöt év tanítás után, majd négy évtizednyi munkaviszonyt követően.

Hivatalosan bőrműves vagyok, ami nem összekeverendő a bőrdíszművessel. Az elsősorban marhabőrből készült termékek teljes skálájával dolgozom, az apró dísztárgyaktól az övekig, táskákig, lószerszámokig. Csak nyerget nem készítek. Vagyis azt is meg tudnám csinálni, de ezzel nem foglalkozom.

Anno Kádár Gyula bácsi volt a mesterem, ő volt a leghíresebb szíjjártó mester Magyarországon. Kathy Lászlótól, Dankó Imrétől szintén rengeteget tanultam. Én voltam Gyula bácsi egyetlen választott tanítványa. Akkor rendelte meg tőle Kádár János a négyes lipicai fogathoz szánt lószerszámokat, mert ugye a Magyarországra látogató Fülöp hercegnek szánták ajándékba. Négy ló, kocsi, teljes felszereltség. Felejthetetlen élmény volt látni, milyen minőségben dolgozott a mester.

Itt őrzöm a pontos mását az eredetinek. Olyan finom részletek vannak rajta, amit senki soha se előtte, se utána nem is csinált. Gyönyörű sallangokat rakott oda, ahol mások csak egyszerű szíjakat használnak.

A bőrművesség több szakmára épül. Onnan, hogy ki kell készíteni a nyersbőrt, ismerni kell a bőr formázását, a sallangfonást, a festéseket, a pásztorkészségek elkészítéséhez használnom kell a csontkupáncs-technikákat, de értenem kell az egyszerűbb fémmunkákhoz is.

Legtöbbször persze gyakran ezek ötvözetével kell dolgozni, de a hagyományok ápolása mellett mindig törekedtem valami újszerűt, technológiailag eredetit is létrehozni. A bőr nedves nyújtásának technikáját például hét év után tudtam elfogadtatni hivatalosan, mert bizony a régiek nem csak fémlemezekkel díszítették a tarsolyokat, táskákat, hanem domborműves, fára húzott bőrtechnikával is.

Tudni kell, hogy a bőrműves termékeken megjelenített motívumok sosem amolyan légből kapott figurák. A népművészetben jellemzően nem léteztek csak önmagukért való díszítések, szinte mindennek van pontos jelentése. Az adott tárgy gyakran üzent a tulajdonosa helyzetéről, családi állapotáról, származásáról is. Megjelenítették a szabadságot, például az indamotívummal, de akár azt is, ha valaki anya, két gyerekkel, virágokkal, szívvel. A hajviselet régen hasonló szerepet töltött be, máshogy hordta a haját az eladósorban lévő lány, a férjezett, az özvegy. Ezek ugyanolyan egyértemű jelek voltak, mint mondjuk ma a jegygyűrű.

Igen erős kötődésem van a múlthoz, a műhelyem mellett található múzeumban és kiállítóteremben nem csak a bőrműves mesterség termékeit, de a régmúlt más szakmák tárgyi emlékeit is igyekszem bemutatni. Apukám például híres ortopédcipész volt, megtartottam a szerszámait, ahogy nagyapámét is.

Sajnos már nincs tanítványom, nincs komoly igény az oktatásra, most szüntették meg az alapítványunkat is. Hiába hirdettük meg a tanfolyamot, adtuk volna az alapanyagokat is, nem volt rá jelentkező. Pedig a bőrművességből meg lehet élni, csak elég magas színvonalat kell képviselni, hogy a termékek eladhatóak és jó áron eladhatóak legyenek a mai világban. Igazi népművészeti elemeket már csak elvétve használnak, inkább az iparművészet talál piacot magának esetleg egy-két népművészeti motívum megjelenítésével. A fő vásárlók a nők. Táskákat, öveket, tárcákat keresnek. A termelők ma már főleg az interneten értékesítenek, a piacok forgalma már kisebb szerepet játszik.

A szakmát ebben a formában talán már csak én képviselem. Olyan, aki a népművészeti holmikat, a pásztorélet kellékeit, a lószerszámhoz valókat meg a többit is képes elkészíteni, rajtam kívül nem nagyon van. Páran kipróbálták, de aktívan nem foglalkoznak vele. Korábban javasoltam a Népművészeti Egyesületek Szövetségének, hogy amíg élnek a régi mesterek, vegyük fel videóra a munkájukat, hogyan kell kikészíteni a nyers bőrt, hogyan kell rendesen megfonni az igazi karikás ostort még harminckét ágból, hogy kell a csontdíszítést megcsinálni. Erre persze pár óra nem elég. Én három évig jártam Ambrus mesteremhez, mire kezdtem egyáltalán felfogni, mit miért csinál úgy, ahogy. A bőr meszezését, vékonyítását, hasítását. Ezt nem lehet két órányi filmanyaggal dokumentálni. A főbb munkafázisok legalább négy-öt napon át történnek.

Aztán az öregek meghaltak, szíjártóból van kettő az országban, a többi már csak a tanítvány, akik közül az egyik nyerget készít, a másik nadrágszíjat. De már a lovasok sem keresik a sallangos darabokat. Hasonló a helyzet Erdélyben, de az ennyire díszes lószerszámok, mint amik nálunk is mentek, ott sosem voltak forgalomban. Az itthon készülő lószerszámok pedig már egyre egyszerűbbek, mert már csak azokat lehet eladni. Nem igazán fizeti meg senki a míves munkát.

Az alapanyagok helyzete is változott. Magyarországon lényegében az összes bőrgyár bezárt, vagy privatizálták és úgy szűnt meg. Talán a simontornyai gyár még működik, de olyan kis mennyiségeket dolgoz fel, nem tudja megvenni kamionszámra a minőségi nyersbőrt, úgyhogy Olaszországból, Spanyolországból, Angliából, Amerikából hozzuk be az alapanyagokat. Holott valamikor itt gyártották nálunk a legminőségibb bőröket. Mária Terézia törvénybe is foglalta, hogy kocsikhoz, a felfüggesztéshez való szíjakat csak Magyarországról szabad rendelni, mert azok kibírták akár öt-tíz évig, a többi meg tönkrement két év alatt, aztán az urak állhattak szépen fejre a hintóikkal.

Ahogy az ember kicsit magára marad, egy csomó technikát magának kell kidolgoznia. Például a bőr nagyon szép selymes lesz, ha egy bizonyos padlóápolóval kezeljük. Még Gyula bácsinak, a régi mesteremnek is tudtam újat mondani, amikor elmondtam, hogy a bőr tartósításához szükséges ecetsavat hogyan tudja házilag előállítani. Ezekhez persze kellett az, hogy az eredeti szakmám vegyész.

Van úgy, hogy modernizálok dolgokat. Például a varrógépbe már én is műszálfonalat rakok, mert a hagyományos szál például egy táskaszíjban öt-hat év alatt el tud korhadni. Egy drágább táska pedig azért legyen már annyira tartós, amennyire lehet.

Persze akad, amiben ragaszkodom a régihez. Két varrógépem is van, ott áll a negyedmillió forintos, hibátlanul megcsinál mindent, de nincs lelke, inkább a régit használom, közelebb áll hozzám.

Nagyot változott a világ. Cipészt talán fél tucatot lehet találni ebben az országban, pedig régen nagyon sok volt belőlük. Az unokám is azt kérdezi, papa, melyik az a szakma, amivel sok pénzt lehet keresni. Persze nyilván máról holnapra. De ez nem az ő hibája, ilyen a világ. Gyors pénzt akarunk, kevés munkával.

Miért nincs diákunk? Mert ide kitartás kell, mint igazából minden szakmához. Az újakhoz is. De az nem vonzza őket, hogy egyetlen munkadarabon akár napokig dolgozzanak.

Régen, amikor működött a művészeti iskola, délután kettőtől hatig jártak ide minden pénteken és szombaton a gyerekek, de akit tényleg érdekelt, jöhetett hétköznap is. Én itt voltam, itt vagyok. Tanulók már sajnos nincsenek.

Ebben a szakmában folyamatosan kreatívnak és rugalmasnak kell lennünk. Képesnek lennünk az önellátásra. Egy igazi mester nem vár senkire. Ha lehet, maga állítja elő a szerszámait is, mert ő tudja pontosan, hogy mire van szüksége. A gépeimet is igyekszem magam javítani, ha kell.

Az időmet magam osztom be, nem sietek már sehova. Szakmailag talán mindent elértem, amit lehetett. Az országban két bőrős van csak, akiknek Gránátalma díja van, voltam kijelölt miniszteri biztos a vizsgáztatásra, voltam a kamara mesterbizottsági elnöke, de mára visszamondtam mindet.

Azért az utánpótlásról próbálok így is gondoskodni.

Tavaly volt egy olyan kezdeményezés, hogy a Mester-Tanítvány program keretében egy diákot fogadhattam magam mellé, aki már a szakmában ténykedik, és nálam tovább fejleszthette a tudását egy ötvenórás programban. Én ezt kicsit kibővítettem. Pénteken idejött a diákom, itt dolgoztunk, tanultunk, beszéltünk, szombaton, vasárnap szintén, úgyhogy egy hétvégén 24 hasznos órát töltöttünk együtt. Öt ilyen hétvégéből összejött százhúsz óra, így sokkal többet tanult a tervezettnél. Otthon még mindig dolgozott, kapott házi feladatot, na, ő még mindig foglalkozik a bőrművességgel, ha nem is főállásban.

De az igazság az, hogy ezt, és sok más szakmát nem lehet szakkörként tanítani. Ide iskola kell. Ezek nem egy-két órás tananyagok. A tanulás ne arról szóljon, hogy van pár milliód, és eljössz hétvégeken, mert ez akkor is csak szakkör lesz, hobbi. Igenis körbe kéne menni az országban, és toborozni a tehetséges gyerekeket. Ha van elég érdeklődő, ott létre kell hozni egy kézműves iskolát, bőrösöknek, fazekasoknak, az adott tájegységre jellemző szakmáknak. Ezekből kinevelődhetne egy-két olyan ember, aki hivatásszerűen vinné tovább a hagyományt, és máris megmaradna a szakma. Nem is kéne nagy iskola. De ez a jövő, vagy semmi, azt kell mondjam.

Ha visszanézek a pályámra, leginkább arra vagyok büszke, hogy meg tudtam maradni embernek. Szerintem senki ne legyen nagyra soha azzal, amit elér, mert lehet, hogy néha csak jókor van jó helyen. És tanulja meg azt, mit jelent az alázat. A bőrözésnél ez fokozottan igaz. Nem igazán azt csinálok, amit akarok, hanem amit az alapanyag enged, hogy csináljak belőle. Ezért kell egy szellemi rugalmasság.

Aztán tudj alkalmazkodni a helyzethez azzal, amid van, úgy, ahogyan a legjobban tudod. De húzz meg egy szintet, amihez akármi történik, mindig ragaszkodsz, nem mész alá.

Na, akkor leszel boldog azzal, amit csinálsz.