Kosárfonó

Kocsor Imréné

Parasztcsaládból származom. 1956-ban végeztem el az általános iskolát, és mivel akkoriban szinte mindenünket elvettek, Békésen nekem csak a kosárfonás kínálkozott, mint munkalehetőség. A helyi üzemben a művezető felajánlotta, menjek el az egyik emberéhez, ha megtanulom tőle azt a bizonyos mintát, amit csinál, én is dolgozhatok. Úgy is lett, megtanultam a ruháskosár készítését, egy hét múlva bevittem, hogy tessék, azt mondták, akkor csinálhatod, de ennél rosszabb soha ne legyen. Amikor ez a termék kifutott, megint elküldtek egy másik munkáshoz, aki megint más terméket készített, azt is megtanultam, és egy ideig bedolgozóként tevékenykedtem.

A Körösök völgye a füzeseivel nagyon régóta adott munkát a családoknak, a kosárfonásnak régi hagyománya volt. A mi térségünkben talán nem is volt olyan család, ahol valaki nem font valamilyen kosarat. A munkájukat elvesztett kubikusok is erre álltak rá. Fűzvessző minden portán megtalálható volt, mert télen, amikor nem volt más teendő, a szükséges eszközöket ebből gyártották le. Vékás kosarakat, krumpliszedő, kukoricamorzsoló kasokat, kotlóültető kosarakat, borítókat, szárítókosarakat, csak hogy néhányat említsek.

A szakma szeretete talán akkor jött meg, amikor az országos kosárfonó szövetkezetek egyik versenyére elküldött a kollektivám. Fiatal is voltam, annyira nem is érdekelt. Volt nyolcvan induló, egy hajóforma kosárral neveztem, elsőnek a tizenhatodik helyet szereztem meg, amivel elégedett is voltam. Másodjára már harmadik lettem, ez már adott egy büszkeséget, és arra ösztönzött, hogy még jobb legyek, úgyhogy a harmadik évben már első helyet értem el. Ezt követően a kollegámmal felváltva szereztük meg mindig az első és második helyezést.

Később a BNV-n szerepeltem, és ahogy egyre nagyobb tapasztalatom és sikerem voltak, mind inkább inspirálódtam, hogy továbbfejlesszem magam. Eldöntöttem, hogy továbbtanulok. Leérettségiztem, és megszereztem a szakmunkás-bizonyítványom. A szövetkezetben előbb kiemeltek könyvelőnek, bár azt nem szerettem, visszaültem újra dolgozni, majd egy jó év után művezetőnek léptettek elő. Ekkor már kiállításokat rendeztem, jártam a környező településeket, na ez már nekem való volt. Aztán valaki meghívott a Népművészeti Egyesületbe, itt már nagyobb segítséget kaptunk az ilyen típusú tevékenységek, jobb rálátásunk lett a szakmára.

A nyolcvanas években, még a szövetkezetből elküldtek népművészeti akadémiára. Minden kézműves mesterség alapjait bemutatták nekünk. Professzorok tanítottak, néprajzkutatók, csodálatos korszak volt, csodálatos tanárokkal.

Mostanra már csak én foglalkozok a térségben kosárfonással, a jó szakemberek kiöregedtek, néhányan még alkalmilag vállalnak ide-oda kisebb munkákat. Régebben nem lehetett úgy kinézni a kövesútra, hogy épp ne megpakolt kocsik vigyék a portékát innen a piacokra az egész országba.

Emlékszem, a rendszerváltás után idejött két öltönyös férfi valahonnan fentről, s bejelentették, hogy a kézműves szakmáknak vége. Kezdik a textiliparral, aztán megy a többi is a lecsóba. Felálltam, hogy mégis hogy képzelik ezt? Tönkre lehet tenni egy szakmát? Kérdezték, mivel foglalkozom. Mondom, kosárfonó vagyok. Á, mondták, az egy cigánymesterség. Ha nem ültem volna, biztos a kifekszem ott. Persze ez az ember ma már talán sehol nincs.

Mindig úgy voltam vele, és most is így vagyok, pedig már idős lettem: amíg lehet, én talpon maradok és dolgozni fogok. Minden évben pályázom, versenyeken veszek részt, ez az életem.

Annyi helyre jutottam el, annyi mindent megéltem, ha talán akkor nem ezt a szakmát választom, messze nem ilyen lett volna az életem. Jártam Svájcban bemutatót tartani, Németországban, Milánóban a világkiállításon fontam, kiállítottam a brüsszeli parlament épületében, rengeteg helyen. Csokonai Vitéz Mihály díjat kaptam, a Népművészet Mestere díjat, rengeteg elismerésem van. Amikor a budai várba megyek, az ott lakók már várnak, hogy na mi szépet hoztam most nekik. Törzsközösségem van, mindig meg kell lepnem őket valami eredetivel. Jönnek, és mondják, hogy jaj, édesem, maga a legszebb még mindig! Az ilyesmi jól esik nagyon. De oda is teszem magam tényleg. Nálam fűszőnyeges a kiállítóterem, hátul paravánokkal, megadom a módját, hogy látványos is legyen, de el is adom a portékát.

A rengeteg kosárféle mellett különleges dolgokat is készítek, Svájcba például három méter magas lovaspólókapukat vittem, de készítettem babaházat gyerekjátéknak, beltéri bútorokat, ágyakat, szekrényeket. Az egyik lovastanyán öt komplett szobát rendeztünk be.

Bármit hoznak, ha reménytelennek is tűnik, addig próbálkozom, amíg valahogy meg nem csinálom. Ha néha kis változtatással is, de vesszőből mindent meg lehet csinálni. Beépített piknikkosarat a németeknek hozzávaló tányértartóval, csillárokat, partigömböket, tároló edényeket, kutyakosarakat, szennyeskosarakat, ezerféle dolgot.

Az alapanyagunk az amerikai nemesfűz vesszeje, ezt javarészt a Dunántúlon, illetve a Tiszafüred környékén termesztik, onnan vásárolom. Az áru kévékbe, osztályozva, száraz állapotban érkezik. Festeni nem festjük a kosarakat, de a pácolás megengedett, szigorúan növényi eredetű festékek felhasználásával, ezt egy tompa fényű lakk követi. Igyekszem a természetes árnyalatokat használni. Barnát, fáradt zöldet, mahagónit, hogy azért színes legyen a paletta, de természetesnek hasson.

Egy ilyen kosár nagyon tartós tud lenni. Ha rendeltetésszerűen használják, évtizedekig kitart, nekem még odahaza ötven éves garnitúrám van, és nagyon szép még mindig. Persze azért ápolni kell őket néha mosószeres vízzel lemosva, finoman átkefélve, tiszta vízzel öblítve és nagyon kirázva belőle, majd kiszárítva. Ha meg a nap nagyon kiszívta, színes pácolással fel lehet újítani. De amúgy nagyon időtálló holmik.

Sok országban hanyatlik a kosárfonás minősége. Egyszer Lengyelországban nemzetközi konferenciát szerveztek a kézműves szakmák megmentése céljából, hazánkat egy férfi kollégával magam képviseltem, a Népművészeti Tanács támogatásával.

Az általános minőségromlás fő oka, hogy öregszenek azok, akik ezekkel a szakmákkal foglalkoznak, az utánunk jövők tapasztalata pedig kisebb, még nem dolgozták bele magukat annyira a mesterségbe.

Ami az utánpótlást illeti, nemrég pályáztunk egy Mester és tanítványa programra, de féltem, hogy nem kapok inast. Aztán meghirdettem, és két óra múlva le kellett állítani a hirdetést, mert nyolcan jelentkeztek. Ez egy hatvanórás képzést jelent, ami persze nem sok, de az egyesületben egy másik programban tovább lehet fejlődni, ha az illetőnek van kedve hozzá.

Jók ezek a programok, a hátrányuk talán az, hogy a tanítványok csak hétvégenként tudnak foglalkozni az anyaggal, és a következő hétre gyakran kizökkennek a korábban tanultakból. Pedig az a jó, ha igazán meg tudják vetni a lábukat szakma talajában, akkor tud stabilan tovább haladni.

Egy ilyen szakmában amúgy is fontos a stabilitás megőrzése, később, a termelés során is. Oda, hogy az ember megéljen belőle, el is kell jutni, sok apró lépésben. Ahhoz, hogy valaki megtanulja annyira a kosárfonást, hogy legalább tízféle termékkel elő tudjon állni, egy jó évre van szükség, de akkor végig abból kell élnie, hogy rá legyen szorítva a tanulásra, a minőségre. Ezt iskolapadból nem lehet megtanulni.

Sajnos az nem nagyon reális, hogy valaki az alapképzés után tartósan beül egy mester mellé azzal, hogy szeretné még magasabb szinten megtanulni a szakmát, és vele dolgozna. A piacon nem lennének versenyképesek. Egyedül kell továbbtanulnia, fejlődnie. A piac nagy úr. Sokan beszélnek a munkahelyteremtésről, de én mindig azt mondtam, ez akkor ér valamit, ha piacot is teremt mellé az ember. Hiába termel az ember, ha nem tudja eladni.

Ez a szakma nagyon kemény. Nagyon szép, de egész embert kíván. Akkor van biztonságban, ha el tudja magát gardírozni. Ha a tervezéstől, a piackutatás, gyártás, értékesítésig, szállításig mindent maga tud intézni.

Egy-egy munkadarabomra külön sosem voltam büszke. Sokkal inkább az elmúlt teljes időszakra. A sok küzdelemre, ahogy felülkerekedtem a családommal a nehézségeken. Emlékszem, a rendszerváltás környékén elég magas bérleti költségeim voltak. Amikor kifizettem az embereket, alig maradt pénzem, pedig rengeteget dolgoztam. Aztán egy nap jött a lányom a gimnáziumból, hogy anya, eladó a Boldizsár-ház. Nagyon régóta nézegettük, szép tornyos, csinos épület volt. Elmentünk hármasban megnézni. Akkor még nagyon régies volt a belső kialakítása, de a férjem azt mondta, kis átalakítással még műhely is lehetne belőle. Kiderült persze, hogy nincs elég pénzünk. A lányom ekkor felajánlotta mellé az ifjúsági betétkönyvét, összekapartuk a pénzt innen-onnan, hitellel. Felújítottuk a műhelysort, új ablakot, ajtót raktunk fel, beindulhatott a munka, nagyban. Az egyik legjobb döntésem volt. Azóta itt dolgozom.

Ami a munka sebességét illeti, egy nagyobb kosár jó három óra alatt elkészül. Lehet gyorsabban is, előkészítve az egyes fázisokat, de az azért megterhelő. Persze ehhez jó fizikum, kézügyesség, állhatatosság szükséges. A bútorkészítés kimondottan nagyobb erőt kíván, ott néha három centis botokat hajlítgatunk. És persze folyamatosan tartani kell az egyenletes minőséget egy terméken belül és a teljes termékskálát tekintve. Nyilván mindenki fokozatosan jut el ide. Először egyszerűbb vékákat, kosarakat készítünk, a legnehezebb munka meg talán a bútorkészítés. De addig hosszú az út.

Mindig jó érzéssel tölt el, ha egy termék jól sikerül. Aztán van úgy, hogy eltervezek valamit, de nem úgy valósul meg, mint ahogy azt akartam. Ilyenkor félreteszem, kezdem elölről.

Aztán persze a munkához hit is kell. Nem vagyok nagy templombajáró, de nagy ünnepnapokon elmegyek, kell az embernek egy stabil pont, hogy tudjon előre haladni.

Úgy veszem észre, a hagyományőrző szakmáknak igenis van jövője. A modern dolgok látszólag fejlődnek, de egy szinten túl nem tudnak megújulni. Az embereket viszont egyre jobban érdeklik a régi, organikus, eredeti dolgok. És mi éppen ilyen eredeti dolgokat készítünk, magas színvonalon.

A mögöttem jövőknek azt tudom tanácsolni, essenek szerelembe azzal, amit csinálnak, szánjanak rá sok időt, és sok gyötrelmet, hogy igazán messze jussanak. Úgy fognak csak boldogulni.