Szalmafonó

Bencsik Márta

Szalmacsuhé-fonással foglalkozom, ami egy régi aratáskori hagyományra, az aratási koszorú készítésre épült, bár nagyon sok más lehetőség van a szalma megmunkálására.

1988 óta önálló szakmaként jegyeznek minket, szalma- csuhé- és gyékényfonóként. Nekem a szalmafonásban lett elsőként gyakorlatom. Először édesanyámmal készítettem szalmakoszorút, amit mindjárt az Országházba vittek, később ifjúsági pályázaton indultam, és innen már teljesen eljegyeztem magam a szakmával. 1991-ben meghívtak az augusztus 19-i kiállításra a Törökszentmiklósi Pincegalériába – ebbe most is beleborzongok -, ott szembesültem vele, hogy ebből a semmi kis anyagból milyen gyönyörű termékeket lehet varázsolni. Az országból jó kéttucatnyian lehettek ott, az idősek szalmaszatyrokat, aratási díszeket, kalapokat készítettek. Akkor már el is vesztem, azt hiszem.

A szakma eredete abba az időkbe nyúlik vissza, amikor még kézzel kaszáltak, hajnalban kimentek a földekre a kaszások, a marokkötők, a vízhordók, a kévekötők, és amikor kezdett melegedni az idő, délelőtt behúzódtak a hűvösre délutánig, közte pedig, amíg pihentek, a legszebb szalmaszálakból aratókoszorút fontak. Ezt az aratás végén egy rúdra akasztották, ezzel mentek a gazdához, ezt bőségesen megöntözték, megszentelték – majd felszegelték a mestergerendára. A gazda megvendégelte az aratókat, és egy nagy bállal fejezték be az aratást.

Amikor én ezeket a gyönyörűséget megláttam, megszállottként kezdtem fonni a búzát. Akkor, aratás után már csak a búzatábla szélén, meg a villanyoszlopok környékén maradt néhány szál, ezeket szedtem össze, azzal kínlódtam, szó szerint, mert ugye nem ez való fonásra.

Korábban apukám kosárfonással is foglalkozott, de akkor még kicsi voltam, mondta is, hogy gyenge még ehhez a kezem, nem tudom még fonni. Amikor meg idősebb fejjel nekiláttam volna, nem volt kitől tanulni, édesapám akkor már nem élt. Először nem sikerült, de letettem, újra próbáltam, mert mi az, hogy más meg tudja csinálni, én nem.

A következő évben már célirányosan gyűjtöttem a szalmát, aztán '92-től már itt-ott szerveztek szakmai táborokat is, hogy ezt a mesterséget valahogy újraélesszék. Persze, amikor a pályázatokon indultam, még mindig bosszankodtam, hogy bár nagyon igyekszem, még mindig nem vagyok olyan jó, mint a többiek.

Sok időbe telt, amíg kezdtem egyedül felismerni a szabályokat, fogásokat. Már az is, hogy rájöjjek, milyen anyagot, mikor gyűjtsek, eltartott egy ideig, és hát minőségi munkát csak minőségi anyagból lehet készíteni. Ezt később Békéscsabán a tanítványaimnak is elmondtam, hogy bár a szakmai tapasztalatomat szívesen és a maga teljességében átadom bárkinek, de a valódi tudást mindenkinek magának kell megszereznie. Mindenki maga járja végig az utat.

Hamar a Békés Megyei Népművészeti Egyesületnél lettem tag, oda jelentkeztem szakiskolára, de akkor még kosárfonóként kezdtem, ott is zsűriztettem a munkáimat, és elég szép termékeket vittem, ezért később fel is kért a minisztérium, hogy a szalma- és csuhétermékek készítésének oktatását én tartsam. Az iskola még mindig működik, bár már csak akkor indítanak képzést, ha legalább tíz fő jelentkezik az adott mesterség képzésére. Ezt a tudást jelenleg Hagyományok Házában, Budapesten és Békéscsabán oktatják.

Nem volt könnyű úgy tanítanom, hogy én magam is tanultam. Például kiderült, hogy tanítanom kell a szalmakalap kézi/gépi varrását is, amiről persze semmit nem tudtam. Kellett szereznem egy kalapvarró-gépet, amiket addigra már majdnem mind kivittek az országból, holott valaha Hajdúnánáson valaha a szalmakalapok gyártása – az országon egyedüliként – ipari méretekben zajlott, az 1890-es évek óta. A szalmakalapok legnagyobb felvevőpiaca pedig Erdély volt, így amikor a megszűnt a Háziipari Szövetkezet, a gépeket, préseket, varrógépeket mind Romániába vitték. De a szakmai táborokban azért találkoztunk az erdélyi magyarokkal, így a kőrispataki Szűcs Lajossal is, aki odahaza létrehozta Európa egyetlen szalmakalap-múzeumát. Szép lassan eltanultam tőlük a kalap fonásának, varrásának, préselésének műveletét, úgyhogy lassan belejöttem ebbe is. Tőlük tudtam meg, hogy feléjük termesztik még az alakort és csóréfejű búzát. Ezek a legalkalmasabbak a fonásra. Ezeket vetem én is a kertembe. Sűrűbb, hosszúszárú búzák, szemben a modern fajtákkal. Fontos a szedés időzítése is. Akkor kell leszednem, amikor a búza viaszérett állapotban van. Ekkor kezd átfordulni zöldből mustársárgába a növény, és ha meghúzzuk a szárát, egy fehéres viaszréteget találunk rajta, ez a vízlepergetést szolgálja. Ha viszont sok nyári zápor és a meleg hatására lemosódhat, ekkor jelenik meg a gombásodás a száron, akkor viszont már nem alkalmas a fonásra. Úgyhogy mi nagyjából június 15-étől, Vid napjától szedjük a szalmát, nem várjuk meg vele az aratást sem.

A szárnak két részét használjuk. A vékonyabb, a kalászhoz közel lévőt a spirális fonatokhoz, a térbeli fonásokhoz kell, a második szakaszt pedig a laposfonásokhoz, például a kalapfonásokhoz használjuk. Fonhatunk persze rozsszalmát is. A lényeg, hogy hosszú, erős szála legyen.

Az alapanyagokat tehát lényegében magamnak termesztem. A szálakat kiskévékbe kötjük, felakasztjuk, kalásszal lefele szárítjuk. Néha megkérdezik, mennyi idő alatt készítek el egy teméket. De azt nem látják, mennyi előkészítés van az alapanyaggal. A megszáradt szálakat az ízeknél szétvágom, a leveleit lehúzom, válogatom, osztályozom. Harminc év után persze úgy fonok, már, mint egy gép. Húsz perc alatt megcsinálok egy aratócsigát, de persze nem ennyi a munka, hozzá kell számolni az előkészítést is.

De visszatérve a kalaphoz: végül szereztem egy kalapvarrógépet. Nagyon nehéz megtanulni rajta dolgozni, hurkolással ölt, és ha már kétszer ugyanoda ölt, ledobja a cérnát, lehet újra kezdeni az egészet. Aztán azon kaptam rajta magam, hogy rendes kalapot varrtam, és dobozkákat. Az elején nagyon féltem tőle, most meg már olyat varrok, amilyet szeretnék. Széki kalapot a néptáncosoknak, a vadászoknak, divatos női kalapot, kalotaszegit, ami csak eszembe jut. Később eljutottam nemzetközi táborokba is, ahol megtudtuk, hogy Svájcban, Franciaországban, Amerikában, Hollandiában is hasonlóan fonták a szalmát. Sokat tanultunk például az ukránoktól és a lengyelektől. Igyekezzük más népeknél is újraéleszteni ezt a mesterséget. Négy éve Kirgizisztánban már a csuhétermékek fonását én oktattam. A keleti népek nagyon hasonló termékeket készítenek ma is.

Rengeteget dolgozom, igazi szerelem ez. Munka közben persze van időm gondolkodni, ilyenkor jönnek az ötletek. Például amikor mentem a pécsváradi szalmamúzeum megnyitójára, kitaláltam, hogy készítek egy húsvéti tojástartót. Nagyon szépére sikeredett.

Aztán a lányom biztatására egy virágkötő versenyre télre karácsonyfadíszeket készítettem. Vannak karkötőim, fülbevalóim, ugyancsak szalmából. Elképesztő anyag, van belőle rózsaszín, de ha többször pácolom, egészen aranyszíne lehet. Nagyon tartós anyag. Ha meg nem tapossák, ha fel nem gyújtják, a szalma bármeddig megmarad.

A kész termékeket kiállításokon, vásárokon a kis falvaktól a nagy városokig, rengeteg helyen vásárolják. Rendszeresen megjelenünk a Mesterségek Ünnepén, de többször jártunk Lublinban, Erdélyben, ahol például már tőlünk is tanultak az ottaniak fonástechnikákat, a vajdaságiaktól pedig mi tanultunk szalmaképkészítést. Nagyon hosszú utat jártunk be az elmúlt évek alatt.

Van például egy film, Palásthy György rendezte Péskándi Géza regénye alapján, a Szalmabábuk lázadása, amit már régen el akartak készíteni, de nem tudták, hogyan készítsék el ugye magukat a szereplőket.

Az alkotók ránk találtak, meghívtak egy beszélgetésre és elmondták, mit szeretnének, és kérdezték, hogy lehetne megvalósítani. Egy kis gondolkodás után javasoltam, hogy milyen bodzafa-vázra, hogyan lehetne megépíteni az embernagyságú bábokat. Végül megbíztak a kivitelezéssel, összesen száztíz katonát gyártottunk le rozsból a film számára, amiket persze később felgyújtottak. Azért nagyon kedves emlék. Már csak fénykép van róluk, bár, most is meg tudnám csinálni őket.

A szalmafonás érdekes technika, lényegében bárkinek megtanítható, még annak is, akinek nincs nagyon nagy kézügyessége. A lényeg, hogy pontosan értse minden egyes lépés mikéntjét, hogy azt miért úgy csináljuk. Öröm látni azt is, hogy ezeknek a termékeknek elég nagy a keresettsége. Az interneten nem is hirdetem őket, de a vásárokban, piacokon mindig veszek fel rendelést, aztán elmondom, legközelebb hol bukkanok fel. Néha egész messziről eljönnek például kalapokért. Igazából nem is tudok annyi terméket készíteni, mint amennyit megvennének, most is vannak megrendeléseim, amik egyelőre pihennek.

Maga a tényleges munka mellett más dolgokat is meg kellett tanulnom. Egyes szerszámokat is magam készítek el, vagy úgy gyártatom le, például a tanfolyamon résztvevők számára is én viszem az eszközöket, sablonokat, kalapsablonokat.

Hogy mi a szakma jövője? Van két lányom és négy lányunokám, hárman ők is elsajátították ezeket a technikákat, nagyon ügyesek, mégha nem is közvetlen ezen a területen tanulnak, vagy dolgoznak. Nagyon sokan megcsodálják a munkáikat. Szerintem pár év múlva még több ember rá fog csodálkozni ezekre a termékekre, ahogy egyre többeknek mutatjuk meg. Pedagógusok, óvónők most is továbbadják a szakmai berkekben és a gyermekeknek az alapokat.

Úgyhogy fenn fog maradni, azt hiszem. Persze ahhoz, hogy magas szintre eljusson az ember, ahogy említettem, mindenkinek magának kell megtanulnia egy csomó dolgot. Nekem nem voltak mestereim, egyedül kellett rájönnöm, milyen gabonából dolgozzak, azt mikor szedjem, hogyan kezeljem, hogyan toldjam össze őket.

Ezek adták a legstabilabb tudást. A saját próbálkozásaim, tévedésem, sikereim. Nagy előnyben van, aki talál egy olyan mestert, aki meg is mutatja a részleteket. Sok mester van, aki tudja, csinálja, de nem mutatja, vagy magyarázza el azt, amit érdemes tudni. A jó szakember nem mindig jó tanító. A saját tapasztalat viszont mindig az, legyen szó szalmafonásról, vagy bármi másról.