Szőlősgazda

Hárs Tibor

A gazdálkodást sok-sok évtizede, ezen a régi családi birtokon kezdtük el. Volt egy családi pincénk, amit az ősöktől örököltünk, majd megvásároltuk a szomszédét meg egy másikat, aztán cseréltünk is, hogy egy tömbben legyen minden.

A szajki hegyközség a pécsi borvidékhez tartozik, ami pedig rengeteg változáson ment keresztül az évszázadok alatt. 2015-ben, amikor a község ezeréves lett, készítettem egy összefoglalást a szőlővidék történetéről. Egy szerémségi légionáriusból lett római császár Marcus Aurelius Probus indította el a környéken a szőlőkultúrát, mivel ő oldotta fel azt a rendeletet, mely szerint a provinciákon tilos volt szőlőt telepíteni. A honfoglaló magyarok már ismerték, és meg is becsülték ezt a kultúrát, de a külföldi szerzetesekre bízták gondozását. István király által a pécsváradi apátság adománylevelében lettünk először Zadar néven megemlítve.

Az 1530-as bécsi feljegyzések szerint az Udvart teljes egészében pécsi borokkal látták el, egészen addig, amíg a török ide nem ért, ekkor kapták meg az északabbi borvidékek a kiemelt státuszt.

A törökök kiverése után viszont nem maradt ember, aki a szőlőt megművelhette volna. Előbb betelepültek a rácok, ám ők inkább állattenyésztéssel és martalóckodással foglalatoskodtak, majd a bosnyákok, a mendemonda szerint ők hozták hozzánk a kadarkát, de ők is tovább álltak. A szőlészet, mint termelési ág csak Mária Terézia idejében, a svábok betelepítésével tudott ismét magához térni. A svábok köztudottan szorgos emberek voltak, meghonosították a karós művelést, mindenkinek építettek saját pincét, úgyhogy a térség hamar virágzásnak indult.

A pécsi borvidéken jelenleg 700 hektárt jegyzünk, de a szajki hegyközségben 332 ha első osztályú szőlőterület van nyilvántartva, de 150 hektárnál több már nagyon régen volt, talán a hatvanas évekig, amikor még minden családnak volt szőlője, de aztán ledózerolták az egészet, hogy nagyüzemi termelést indítsanak a KGST-piacra. Ennek megszűnésével a nagyüzem felszámolta a szőlőtermelést, így kb. 50 hektár szőlő került magántulajdonban, s ha mi nem vágunk bele, mostanra talán el is tűnt volna.

A falu pincesora azért megmaradt, bár már nem feltétlenül borospinceként használják őket, ha még használják... Régen pedig a család ellátásához hozzátartozott a bor előállítása. Az én sváb őseimtől elvettek mindent. Házat, földet, egyedül a pince maradt meg, mert öregapám bölcsen ráíratta a pap nagybátyám nevére, ezért ahhoz nem nyúltak. Mindenki újrakezdte az életét, máshogy, csak a pince volt változatlan.

Eredetileg mezőgazdasági gépészmérnök volnék. Amikor elmentem az egyetemre, kijelentettem, hogy nekem egy négyzetméter föld nem kell, mert hogy nem gazdaságos, életképtelen, satöbbi. Édesapámnak ez volt az élete, a tsz elismert pincemestereként dolgozott. Amikor hazajöttem az egyetemről, kikérte a véleményem egy olyan témában, amihez ő értett. Ettől rögtön felnőttnek éreztem magam, hiszen kikérték a véleményemet, de mivel „okosnak” tartottam magam, úgy reagáltam, hogy mindent másképp kell csinálni, mint az öregek. Azóta viszont „bölccsé” öregedtem, és belátom, hogy bár más a világ, más a technológia, de amit ők csináltak, az nem véletlenül volt úgy jó, ahogy volt.

Ellenben meghonosítottam itt egy Kaliforniából ellesett művelési formát, amit pedig a helyiek nem ismertek, és amit így nekem kellett metszenem, hiszen mentenem kellett a mundér becsületét. Aztán úgy a harmadik évben már figyeltem, hogy mit akartam én a tőkétől, az meg hogy reagált rá, és azon kaptam magam, hogy barátságba kerültem a szőlővel. Csodálatos növény: csupán egy száraz fadarab, aztán kizöldül és működik.

Az őseim persze a hagyományos szőlőművelést folytatták, ott nemhogy kapáltak, de végig is gereblyézték a szőlőt, nehogy a tyúkhúr visszagyökeresedjen, minőségi elvárás volt, hogy hogyan néz ki a birtok. Édesanyám, amikor meglátta, hogy az én szőlőmben zölden marad a föld, azt mondta, oda ki sem jön, mert az a falu szégyene. Persze aztán rájöttek, hogy változnak az idők, a technológiák.

Az igazi változást az hozta, amikor a 90-es években a nagyüzem feladta a szőlő művelését. Ekkor válaszút elé kerültünk. Mondtam apámnak, többet termelünk, mint a szükséglet, úgyhogy vagy menjünk vissza arra a szintre, amit a család meg ő megiszik, vagy csináljuk nagyban, és nevesítse vissza a régen elkobzott területeit. Nem volt nagy üzlet, még fizetnünk is kellett szépen, de láttam, apám örömét, hogy mi is követjük a tradíciót, hogy megbecsüljük a régi hagyományokat. Kivettünk öt hektár szőlőt, kivágtuk, újratelepítettük, és elindult. Jelenleg húsz hektáron gazdálkodunk, két tömbben.

Először világfajtákat telepítettünk, hogy a szőlőt adjuk el, ez tűnt logikus stratégiának, aztán második ütemben a hungarikum-fajták kerültek előtérbe. Például felélesztettük az őseink szőlőjét a juhfarkot, a se nem olasz, se nem rizling olaszrizlinget, a királylánykát, a hárslevelűt. Aztán ott volt a cirfandli, amivel senki nem akart már foglalkozni, de a pécsi borvidék zászlós bora. 150-180 méter magasan vagyunk, déli, délnyugati fekvéssel, a talaj jó, úgyhogy ezek a fajták is jól érezték magukat. A harmadik hullámban – mivel a fehérszőlő kereskedelme annyira nem volt jövedelmező, a villányi borászatok közelsége miatt úgy döntöttünk, vörös fajtákkal is próbálkozunk. Jött az oportó, cabernet franc, merlot, sauvignon. Ám közben feléledt a hegyközségi törvény, miszerint pécsi szőlőből nem lehet villányi bort készíteni, de szerencsére ez éppen egy jó évjáratban jött elő, úgyhogy beszereztünk néhány eszközt, tartályokat, hordókat, és nekiláttunk borászkodni. A vörösboron volt a profit, ez húzott ki minket a pácból.

Mi fordított bennünket az organikus gazdálkodás felé? Biztos szerepet játszott benne a műszaki beosztásban eltöltött több évtizedes nagyüzemi tevékenység, s a kellő gondosság mellett is kialakuló környezeti károk felismerése, valamint a vegyipari lobbi befolyása a mezőgazdaságra. Hatása volt a baráti, családi életmódnak és a széles hazai és külföldi irodalom hozzáférhetőségének is. Lehetőséget biztosított az is, hogy a szőlőtermesztés még nem a megélhetési kategóriába tartozott, így a „harmóniában a természettel elv” nagyobb súlyú volt, mint a feltételezett termésbiztonság.

A természetes ökogazdálkodást követte az ellenőrzött biotermelés, 2002 óta működünk ellenőrzött biológiai termelőként.

A negyedik hullámot már ténylegesen ez a bio inspirálta Nem okulva a széles fajtaválaszték okozta kihívásokon, 2003-ban tájkísérleti együttműködést indítottunk a Pécsi Szőlészeti Kutatóval ifj. Kozma Pál nemesítő un. kémiai növényvédelmet nem igénylő innovatív fajtái termesztésbe állításával. A közel tucatnyi fajtával indított kísérlet ültetvény némi fajtakorrekcióval olyan sikeresnek bizonyult, hogy számos hazai érdeklődő mellett a szomszédos országokból Olaszország, Ausztria, Szerbia, Szlovákia mellett még Brazíliából is volt személyes érdeklődés.

A tájkísérlet 2019-ig kémiai növényvédelem nélkül is sikeres volt, de ekkor Amerikából bejött a feketerothadás, és nagyon beleszeretett a mi nem permetezett fajtáinkba. Próbáltuk biológiai eszközökkel sikertelenül védekezni, végül 2020-ban az időjárás oldotta meg a dolgot, nem lett gazdasági kárunk belőle, bár ez még ott lóg a levegőben.

Mi szerves biogazdálkodást folytatunk, ahol a talajélet szent. Nem bolygatjuk a talajt, nem műtrágyázzuk, nem használunk kémiai gyomirtó szert. „Pacifisták” vagyunk: élőlényt nem bántunk: rovar és atkaölő szereket nem használunk, még a biogazdálkodásban engedélyezettet sem, bízva a természetes ökoszisztéma egyensúlyában. A meglévő, de még nem számottevő kárral járó egyensúly néha felborul, de türelemmel elviselve ismét helyreáll. Ha beavatkozunk, vagy elpusztítjuk a felszaporodás előtt álló természetes ellenségeket, vagy éhen pusztulnak táplálék híján.

Néha felbukkannak nemkívánatos fajok, mint a Suzuki-muslinca, vagy a harlekinkaticák, de hát régen meg sáskajárás volt… De hát ez egy élő rendszer. Minden mindig változik. A hagyományos műveléshez képest akár tízszeres mennyiségű élőlény van a biogazdaságok talajában. Ideális esetben pótolják és növelik is a talaj humusztartalmát. Ez hatalmas kincs. Annyit termelünk, amennyit a talaj ad. Ez az önfenntartó rendszer.

Négy év alatt lehet hivatalosan átállni a biológiai termelésre, ami irtószer- és műtrágyamentes művelést jelent. A gombabetegségek ellen a világfajtáknál muszáj védekezni, de az őseink által használt anyagokat, mint rezet, ként használunk, de már légporlasztásos permetezéssel, igen kis mennyiségben, akár drónnal is kijuttatva. Ehhez jönnek a biotechnológiákkal előállított kondicionálók, lombtrágyák. Engem mindig is irritált a vegyiparnak a növényvédőszereknél – de akár a gyógyszereknél is – alkalmazott túlzott profitéhsége, ezért amit magunk is elő tudunk állítani, a magunkét használjuk. Csalánlét, nadálytőt erjesztünk, működnek. Ezek kontaktszerek, azaz nem szívódnak fel a növényben, rövid ideig fejtik ki a hatásukat. Az eső lemoshatja, ezért a „biós” jóval többször permetez, mint egy hagyományos művelést folytató gazda.

Ami a gazdaságosságot illeti: A mostani évek minőség szempontjából nagyon jók voltak, de a mennyiség visszafogott volt. Jó talajaink vannak, de ha csak szőlőt állítanánk elő, és nem vinnénk el a folyamatot a borig, ráfizetésesek volnánk. 50-60 mázsa jön le egy hektáron, ha eladásra termesztenénk a gyümölcsöt, legalább 100 mázsát kéne előállítanunk. Sajnos a bioborok ára nem különösebben tükrözi a technológia egyediségét, bár vannak színvonalas szállodák, ahol mi szállítjuk a ház borát, ami azért komoly rangot jelent. Értékesítünk külföldre is, főleg szőlőt. és mustot pl. Hollandiába, ahol szempont a biós certifikáció.

Természetesen a hatékonyság növelése nálunk is szempont. Van egy korszerű Fendt traktorunk, ami alkalmas arra, hogy egyszerre több műveletet tudok végezni, gyomtalanítom a sort, csonkázom a szőlőt, mulcsozok, permetezem, akár több dolgot egy lépésben.

A szőlő gépi művelését sokáig a főállásom mellett végeztem. Esténként, a szabadidőmben, a hétvégeken. Aztán amikor nyugdíjba vonultam, örültem, hogy végre van időm, szeretem, értem is, csinálhatom. Persze öregszik az ember, elhasználódik, bosszantó, hogy szereti, de már nem bírja. A szőlőmunkáknál négy ember dolgozik odakint. A szüretet pedig a térségben élő asszonyok segítségével oldjuk meg.

Így visszatekintve, az egész ügyletet – akármennyire is mérnökök vagyunk – gazdaságilag nem gondoltuk át. Mind az öcsém, mind én is, főállással rendelkeztünk, és nem a szőlészetből éltünk. Ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy fontosabb maradhatott az elv, mint a haszon – főleg a tanulás éveiben. Ha főállásként csinálnám, igénybe véve például a telepítési támogatásokat, ma már kevesebb fajtával indulnék. 3-4 elfogadott, innovatívabb fajták kellenek, visszafogott növényvédelemmel, de azért legyen hozadéka is, és persze folyamatos és alapos piackutatás kell. Nagyobb borversenyekre nem járunk, de a térségben azért elég szép díjakat tudtunk összeszedni. Idén miénk a Pécs város bora cím fehérben és vörösben is. A legszebb ilyen emlékem pedig az, amikor a miénk lett Baranya vörösbora az egyik villányi versenyen. Senki nem akarta elhinni, hogy kié.

Eredetileg nem sok affinitásom volt a szőlőhöz, nem szerettem a bort sem, nyűgös volt a munka is, de hogy öregszem, egyre inkább érzem, hogy e tradíció ápolását belső indíttatásból követem. Az ősök szerint a szőlőnek nem gazda, hanem szolga kell. A biogazdálkodás azonban nem csak technológia, életmód is: Barátságban élni a természettel, az emberrel. A hagyományos vegyiparra épülő mezőgazdaság szerintem zsákutca. A régiek tudását a modern technikával ötvözve, a természeti egyensúlyt fenntartva azonban csodás dolgokat teremthetünk, fenntartható módon.