Nemezkészítő

Vetro Mihály

A nemez ősi eredetű textilanyag, melyet állati szőrből, legtöbbször juhgyapjúból gyúrnak savas vagy lúgos vizes közegben.

Magyarország egykor a nemezelés világának nyugati határát jelentette. A népvándorlás korában a nemezelés biztosított építőanyagot a mozgásban lévő nemzetek számára. A nemezsátrak, a jurták nélkül ezen az éghajlaton lehetetlen lett volna le-le telepedve mozgásban maradni ennyi emberrel. A legszebb szőtteseket, szőnyegeket, ruhákat is ezzel a technikával készítették, gyakran csak néhány botból, madzagból összeállított szövőszéken. A nemezelés jellemzően közösségi alkotói tevékenység ma is. A mozgásban lévő törzseknél jellemzően saját használatra szánt termékek gyártásával inkább a nők, a letelepedett népeknél, már nagyobb eszközhasználattal, céhekben, piacra dolgozva, inkább a férfiak foglalkoztak és foglalkoznak. A magyarok is nemezsátrakkal érkeztek, ám a 11-12. században szinte kétévente jött ki egy királyi rendelet, hogy a törzsek már nem lakhatnak nemezsátrakban. Ez egyrészt a növénytermesztőkkel előforduló konfliktusok miatt volt indokolt, de leginkább azért, mert a mozgásban lévő lakosságot nem lehetett adóztatni. Így lassan eltűnt a nemezelés, amíg a kunok valamivel később újra be nem hozták. Egy nagy családnak jó kétszáz juh kellett ahhoz, hogy egy nagy sátrat megépíthessen és folyamatosan karban tudjon tartani.

A nemezkészítés aztán a következő évszázadokban szinte teljesen eltűnt, a középkor vége felé a Kárpát-medencében lényegében ki is halt, csupán Közép-Ázsiában és a Kaukázusban maradt fenn valamennyire.

Nagyjából negyven éve azonban nálunk új életre kelt, a Nagy Mari-Vidák István házaspárnak köszönhetően. Ekkor fedezték fel újra ezt az anyagot a térségben, történelmi leírások is utaltak rá, de már kis túlzással senki nem alkalmazta a technikát. Néhány kalapos foglalkozott vele, de ők sem hívták nemezkészítésnek.

A Nagy Mari-Vidák István páros eredetileg egy norvég művésztől tanulta el az alapokat, majd nekiálltak az egykori Szovjetunió nomád népei között utazgatni, hogy a nyolcvanas évek végén megcsinálják az első nemezkészítő világtalálkozót, ahova közép-ázsiai, nyugat-európai és magyar művészeket hívtak el, köztük engem is. Ott már egymástól tanultunk, és innen indult el ennek a szakmának mélyebb kutatása, amiből az elmúlt évtizedekben magam is elég jól kivettem részem.

Nádudvaron 2005 óta tanítjuk mesterségként a nemezkészítést, nemrég számoltam össze, a százhuszonvalahány tanulónknak a fele a mai napig valamilyen megélhetési forrásként űzi ezt a szakmát.

Ilyen szempontból a nemezkészítés a reneszánszát éli, megújulása igazi sikertörténet.

Tudomásom szerint mi vagyunk az elsők, akik a világon iskolarendszerben tanították Nádudvaron, Békéscsabán, illetve a Hagyományok Házában kétéves felnőttképzés keretében, de ma már Finnországban, Norvégiában egyetemi szinten is oktatják a nemezelést.

Kazahsztánban nemrég majdnem kihalt a szakma, de pár éve tartottam egy kurzust a felélesztésére, most az ottani egyetemen is van egy szak, ahol újra tanítják. Érdekesség, éppen azokat tudtam oktatni, akiknek a szüleitől, nagyszüleitől jó pár évvel korábban magam is ellestem néhány fogást.

A nemezkészítésnek rengeteg ága van. Van, aki nemeztakarókat, szőnyegeket készít, mások elsősorban ruhákat, kabátokat, mellényeket, kalapokat, süvegeket, cipőket, táskákat, de vannak, akik játékokra vagy ékszerekre specializálódtak.

A szakma 6-7000 évvel ezelőtt indulhatott el, nagyjából a juh háziasítással egyidőben. A nemez romlandó anyag, de maradtak fenn foszlányai, a ránk maradt épebb nemeztárgyak pedig a szkítáktól a Krisztus előtti első évezredből maradtak ránk. Kínától nyugat felé haladva több száz nép használta ezt a technikát.

Aki nemezzel akar foglalkozni, jó térlátással kell rendelkeznie. Nagy előny a színekkel való ügyes bánásmód, bár nem tudom, hogy ez tanulható-e. A jó finommotoros mozgás előny, de ezt a nemezelés maga is fejleszteni fogja. Mivel nagyon sok, eltérő terméket lehet nemezeléssel előállítani, van, aki hatalmas szőnyegeket, van, aki apró ékszereket készít, mindegyik kicsit más tudást igényel. Minden nemezféléhez más alapanyagot is használunk. A legfinomabb anyagok 13-15 mikronos szálból készülnek, ezeket már importálni kell mindenképp. Sajnos a magyar gyapjúipar a rendszerváltást követően szinte megsemmisült, korábban volt átvevőpiac, voltak feldolgozóüzemek.

Mára a juhászok sem figyelnek oda a gyapjú minőségére, hiszen nem igazán veszi meg tőlük senki, ezért az alapanyagot ma külföldről, elsősorban németországi kereskedőktől szerezzük be, ők viszont a világ minden tájáról, bármilyen színű gyapjút tudnak szállítani.

A nemezt valamilyen állati szőrből gyúrják, savas vagy lúgos vizes közegben. Ez utóbbit többnyire szappanból, korábban akár lóvizeletből állították elő. Nem kell feltétlen sok víz, a sivatagi népek a magukkal vitt kulacsokban lévő mennyiséggel már el tudtak boldogulni.

A gyapjú alapvetően úgy válik nemezzé, hogy a lúgos közegben finom dörzsölés, gyúrás vagy taposás hatására a szőrszálak felszínének pikkelyei felnyílnak, a szálak egymásba gabalyodnak, összeakadnak, és stabil térhálós szerkezetet vesznek fel. A kész termékekre vigyázni kell, ha használjuk, elkopik, ha nem használjuk, megehetik a molyok. Ezek tartós, de figyelmet igénylő holmik.

A nemezportékák vásárlói jellemzően azok, akik megelégedtek azzal, hogy a környezetüket rosszminőségű tömegárúval vegyék körbe, és akár viseletként, akár lakástextília vagy egyéb tárgyak formájában organikus eredetű, eredeti, egyedi darabokat szeretnének maga körül látni. Ez ma ott tart, hogy Nyugatra is exportálunk kész tárgyakat. De vannak más érdekes alkalmazási lehetőségek is. Pár éve a Netflix Magyarországon forgatta a Marco Polo-sorozat néhány epizódját, és huszonöt nemezkészítőt szerződtettek fél évre, jó fizetéssel. Nyolcvan nemezsátrat kellett elkészíteniük, berendezéssel. Az is szép munka volt, meg is fizették tisztességesen.

Míg keleten a hagyományos nemezelést követik, a nyugatiak szinte csak az új dolgokra vevők, itt nálunk, meg mindkettőnek megvan a maga iskolája. A “nemeznagyhatalmak” jelenleg Kirgizisztán és Törökország.

A nemez, vagyis a gyapjú érintésére nagyon kevesen allergiások. Főleg olyanoknál fordul elő, akik egész gyerekkorukban nem érintkeztek állati szőrrel, aztán meg hirtelen egyszerre, sokkal. Az ilyet időben ki kell szúrni a tanulóknál, de mint mondtam, ez nagyon ritka jelenség.

A nemezelés nem túl eszközigényes tevékenység. Kell hozzá egy vizesblokk, egy elárasztható peremes áztatóasztal, pár egyszerű szerszám, tároló edények, és kész. Nyilván a kalaposnemezelés esetében komolyabb felszerelés szükséges.

Ha már kalapkészítés: Balmazújvárosban van egy kalaposcsalád, a Mihalkóék, én még a nagybácsinál, Zoli bácsinál kezdtem tanulni a kalaposmesterséget. Amikor jópár éve meghalt, az ő unokaöccse, 2017-ig volt az utolsó kárpát-medencei kalaposmester. Amikor ő is elment, a családtagjaival összefogva tudtuk a meglevő tudásunkkal újraéleszteni ezt a hivatást is. Most már önállóan csinálják, és aminek még jobban örülök, a húszéves lányuk most vizsgázott nálunk nemezkészítőként, úgyhogy megmentettünk egy szép mesterséget.

Az a csodálatos a nemezelésben, hogy amiatt is felszálló ágban van, hogy az öko-bio-környezettudatos életforma is igen népszerűvé vált, amihez a nemezelés igencsak illeszthető. Aztán az embereknek elég erős a saját maguk által készített tárgyak iránti vágya, de a hazai termékek vásárlásának divatja is segíti a munkánkat. Nagyon erős a közösségépítő szerepe is, de egyénként is mindenki megtalálja benne a maga örömét.

A feleségemmel mi is évtizedekkel ezelőtt eljegyeztük magunkat a nemezeléssel. Három terület kapcsol hozzá. Egyrészt ma is rengeteget tanulunk, kutatunk. De a kutatás nem öncélú, a tanultakat szeretnénk minél gyorsabban, jobban és szélesebb körben továbbadni. Sajnos magára az alkotásra van mostanában a legkevesebb időm. Ha abból akarnék megélni, nem nagyon tudnék az előző kettővel foglalkozni, vagy sorozatgyártásba kéne váltanom, az meg kiöli a lelket, nem nekem való. Úgyhogy amiket alkotunk, azokba a magunk álmait dolgozzuk bele, aztán ezek a darabok elmennek kiállításokra, ahol persze néha annyira beleszeret némelyikbe egy-egy érdeklődő, hogy komoly pénzekért meg is szeretné venni. De van úgy, hogy odaadom inkább ingyen ajándékba, mert annyi szőnyegem felgyűlik, hogy már nem tudok mit kezdeni velük.

De van például egy magyar mesékhez fűződő tizenkét darabosnak szánt sorozatom, amit amíg el nem készítek teljesen, és nem látom egyben őket, biztosan nem adok tovább. A tanítványaimnak minden héten mesét is mondok. Meglepő, mennyire igénylik és szeretik a felnőttek is a meséket. Ha kimarad, rögtön szóvá teszik.

Aztán vannak nagyon jó fesztiválok a világban, Amerikában, Buharában, meg a nagy fesztivál a Fergana-völgyben, ahol az összes közép-ázsiai kézműves ott van egyszerre, egy helyen. Nem azért megyek oda, mert annyira fizetőképes a vásárlóréteg, mert messze nem az, hanem mert látni akarom, mit csinálnak a többiek, és mit tudok tőlük tanulni. Ilyenkor ott vagyok vagy tíz napot, és néha nem is adok el semmit, csak elajándékozom, amim van. De ez nagyon kell nekem. Már nem is tudom számon tartani, hányszor jártam Ázsiában a nemezelés ügyében, tanítani, kutatni, fesztiválokon nézelődni.

Először 2000 körül látogattam el a manysik vagy vogulok földjére, ahol szerintem a világ legboldogabb emberei éltek. Nem volt szinte semmijük, mindent megcsináltak maguknak, táncoltak, énekeltek, alkottak. Valahogy így képzelem el a boldogságot. Pedig ott még a birka sem él meg, de rengeteg más művészetet tanultunk tőlük. Rénszarvasbőr-feldolgozást, kéregedény-készítést. El voltunk varázsolva, és azóta is ezt a világot kutatjuk a párommal. Egy élet is kevés, hogy mindent feltárjunk benne. Szerencsére rengeteg tanítványunk van, akik már velünk is tartanak az útjainkra. Ez mára az életformánkká vált. Ebben élünk. Ha nem így csinálnánk, nem is volnánk hitelesek.