Bútorfestő

Schneider Péterné

Az őseim még 1723 környékén telepedtek ide Harta vidékére, mi pontosan 1811-ig tudtuk feltérképezni a családfánkat. Az felmenőink között voltak esztergályosok is, amennyire utánajártunk.

A bútorfestés már az 1820-as évektől ismert volt errefelé. A hartai bútorfestés jellegzetes motívuma a kosárban vagy kehelyben álló virágkoszorú.

Nem csak a festés, hanem a sajátos fafaragás is jellegzetes hagyományt képviselt. Sőt, egyes bejegyzések szerint éppen komáromi asztalosmesterek indíttatására indult el az itteni bútorfaragás- és festészet. Amikor ott négy színt használtak, nemsokára itt is ugyanez a négy szín jelent meg, valamelyikük idehozhatta.

Előbb díszes faragott székeket, asztalokat, ládákat, szekrényeket, komódokat, bölcsőket készítettek, később ezek a motívumok megjelentek más termékeken is.

Ma már csökkent az igény a nagyobb bútorok festésére, sokkal nagyobb hangsúlyt kap a kisebb dísztárgyak festése.

Gyakran nászajándéknak készültek a legszebb darabok, például a szülők a menyasszonynak díszes ágyat készíttettek. Jártam olyan házban is, ahol öt mester művei voltak megtalálhatóak.

Nem volt aki örökölje a darabokat, ezért árverésre kerültek, egy tehetősebb család meg felvásárolta, és tovább használták őket.

A hartai bútorok messze földön híresek voltak, a munkáink külföldre is elkerültek. Tudni kell, hogy az elkészült hartai bútorokra nagy gót betűkkel németes stílusban mindig rákerült, hogy kinek a részére és mikor készült a bútor – na ezeket a feliratokat az ötvenes években a kitelepítésekkor gyorsan eltávolították, átfestették, nehogy bajba kerüljenek miattuk a családok. Aztán amikor eladták az eredeti, németesebb stílusú bútorokat, külföldre – kellett a pénz építkezésre – utána már magyarosabb stílusú darabok váltották őket. Sok német városban, többek között Ulmban, a múzeumokban ma is megtalálhatóak a régi hartai bútorok. Erős darabok, időtállóak.

A festőmesterek sajátos színkombinációkat, mintákat használtak, meg is lehetett őket különböztetni, ugyanakkor jellemző a kék alapszín, amire hét féle felső színnel vitték fel a motívumokat az 1900-as évektől legalábbis. A múzeumban lehet sárgás-zöldes darabokat is látni, ezek még az 1800-as évekből származnak.

Jelenleg rajtam kívül még két hölgy foglalkozik bútorfestéssel, ennyien maradtunk. Érdekes, hogy régen ezt a munkát asztalos férfiak végezték. Ahogy elkészítették a bútorokat, mindjárt meg is festették őket. A két folyamat csak később vált ketté, bár az én mesterem még a famunkát és pingálást is maga végezte. Épp most készült el a könyvem a témában, abban fel is sorolom, a híresebb asztalos családok nevét: Knodel, Hoffmann, Wéber, Heissen, mindnek megvolt a maga stílusa. Például a Wéberek tulipánja vállasabb, erősebb forma volt, de volt, aki duplatulipánt, amit mi külön, egyesével satírozunk, jellegzetesen egybesatírozta.

A munka fő lépései: elkészül a nyers, natúr bútor, lecsiszoljuk, a pórusokat, repedéseket eltűntetjük, kap két réteg alapfestéket, minden réteg után csiszolással. A bükköt például éppen azért nem szeretjük, mert nagyon pórusos, sokat kell simítgatni, a borovi fenyő viszont tartós és sima is, ma főleg ezt használjuk. Kisebb dobozokat készítünk kőrisből is, az is könnyen kezelhető fa.

A teljesen előkészített, simára csiszolt kék felületre viszem fel színenként az előre megszerkesztett virágmintákat, de mire eddig eljutunk, napokig dolgozunk magán a terméken.

Régen a színeket magunk kevertük ki, az sem volt kis feladat, hogy mindig ugyanaz az árnyalat jöjjön ki. Ötliteres kannákban ultramarin-porral egy kis fehér hozzáadásával dolgoztuk ki, aztán jött az olajfesték, a porfesték. Még amikor eljutottunk a vízbázisú, számítógépes kikeverésű festékekhez is, rengeteg árnyalatot próbálunk ki, mire eljutottunk a végleges recepthez. De még így is előfordul, hogy valami árnyalat kimarad a koktélból. Aztán vannak ugyanannak a színnek a selymes fényű meg a fényesebb változatai is. Volt, amikor megvolt az alapszín, de a rávitt színnel valahogy nem tűrték egymást, hiába vittem a száraz felületre, összemosódott a két szín. A lakkoknál ugyanilyen kalandjaik voltak. Aztán ott van az optimális hőmérséklet kérdése. Nagy melegben jobban terül a festék, a lakk, de ha túl gyorsan szárad, az sem jó.

Egy munkadarabot soha nem csinálok meg egyszerre készre, mivel az egyes festékrétegeknek mindig meg kell száradnia. Felviszem a zöldet, ha megszárad, jöhet a bordó, a piros, addig lehet pöttyözni, amíg máshol szárad. Egy nagyobb szekrény így jó másfél hónapig is készül, azzal sok a munka, nagy ajtaja van, teteje, oldala, frontdíszítése.

Már a minta megtervezése is igen aprólékos feladat, körzővel kell kijelölni a minta közepét, előrajzoljuk a helyét, a fő vonalának, nagy pontossággal, nehogy összecsússzanak a fő virágelemek. Amikor először a tanítómesteremet láttam dolgozni, jó ötven éve, el nem hittem volna, hogy ilyen precizitással, pláne tartósan lehetséges dolgozni. De miután belejön az ember, nagyon gyorsan tud haladni.

Érdekes, hogy az általunk használt motívumok nem azonosak azzal, amit a harkai népviseleteken láthatunk. Ezek teljesen más formák. De sokan egy életre eljegyzik magukat velük. Van tanítványom, aki a karjára tetoválta őket. Aztán van, aki táskára hímezte ezeket a motívumokat, bár ez nagyon nehéz dolog, igen vékony kis vonalakról van szó.

Régen porfestékeket használtak, ledarálták, kikeverték őket, aztán amikor én tanultam, már az olajfestékek jöttek, emlékszem, kis májkrémes dobozokba adagoltuk az egyes színeket, a terpentin-hígítónak nagyon erős szaga volt, átitatta a ruhánkat, hajunkat.

Aztán egyszer jött egy megrendelés, de olyan szűk határidővel, hogy nem tudtam volna lelakkozni, nem száradt volna meg a festék időben, ha meg hamarabb lakkozza az ember, összehúzza vele a festéket. De akkor már rég lehetett modernebb, vízbázisú festékeket is kapni, mondták, miért nem azzal próbálom, de én sokáig nem mertem más festéket használni. Aztán lassan átálltam az akrilra, ezt könnyebb lakkozni is.

1972-ben kerültem ide, a későbbi tanítómesterem szomszédságába, néztem, hogy dolgozik. Hamar festéket, ecsetet nyomott a kezembe, hogy ha már itt lábatlankodsz, csináld te is. Tőle tanultam mindent. 1980-ban a termelőszövetkezet, hagyományőrzési céllal külön bútorfestő-tanfolyamot indított, azt is a Péter bácsi vezette, ott már két csoportban dolgoztunk. Az egyikben a nagy bútorokat, a másikban az apró termékek készültek.

Addigra már vagy huszonketten megtanultuk a szakmát, csupa tehetséges, ügyes asszony, bár a tudás ide mégsem elég. Nagyon akarni kell, megszállottan kell csinálni. Úgyhogy nagyon kevesen maradtunk. Pedig nagyon szép munka ez, amikor nekiállok, megállítani sem lehet. Korábban is szerettem a hasonló munkákat. Makraméztam, hímeztem, de amikor Péter bácsit megláttam, tudtam, hogy ez az én utam.

Ami a mostani utánpótlást illeti, festő lányok akadnak, de a bútorgyártással tényleg bajban vagyunk, pedig volna igény a termékekre, ezek most keresett termékek. Nekem a férjem segít, de mások gyakran csak készen vásárolt dobozokat tudnak díszíteni. A ládikók mindig fontos darabok voltak.

A régi hagyomány megmaradt, lakodalmakkor a menyasszonyi ládát, a pénzes ládát teszik ki az asztalra, abban gyűjtik a táncpénzt. De nem csak a sváb falvak hagyománya ez. Van, hogy Pestre ezt viszik ajándéknak lakodalomba, és mindig nagy sikert aratnak vele.

Ma már, hogy van internet, működik a honlapunk, sokan megtalálnak minket, egész messzi helyekről jönnek megrendelések. Vannak alkalmi vevőink, de visszatérően is, akik gyakran egész pontos, méretre szabott bútorokat rendelnek a gyűjteményükbe. Azt is meg tudjuk csinálni. Igyekszünk minden modellből, kész termékeket tartani raktáron, mert ezek a holmik nem tíz perc alatt készülnek el. Ha valaki megrendel egyet, esetleg speciális mintával, és azt még be is kell szerezni, plusz még ugye zsűriztetnem is kell, hogy számlát adhassak... Hát eltart egy ideig, mire elkészül, és van, aki ezt nem várja meg.

A piacokra – az egész népművészeti nagy fesztiválokat leszámítva – már nem járunk. Nagyon fárasztó már a sok pakolás, elég nekünk az, amit az interneten meg helyben eladunk.

A munka, bár aprólékos és monotonnak tűnhet, mégis változatos. Néha félbe lehet hagyni egyes munkákat. Az ember itt a maga ura, maga osztja be az idejét, ha akarja, csinálja, ha akarja nem.

Reggeltől akár késő estig is dolgozom, ahogy jólesik. Mindig közbejöhetnek új munkák, megrendelések. Általában a határidős munkákat is hosszú vállalással készítjük, hogy amit ígérünk, biztosan be tudjuk tartani, ha valami adódna, akkor se csússzunk meg.

Az alapokat 50-60 óra alatt meg lehet tanulni, pláne, ha jó kézügyességű az illető. De ahhoz, hogy tényleg megtanulja, azért pár évig eltarthat. Minden motívumot, virágot, elrendezést, árnyalatot meg kell tanulni. Az akarat a legfontosabb tényező.

Mindig változott a festett bútorok megbecsültsége. Volt, amikor rengeteg volt a faluban, aztán sokat eladtak külföldre, mert kicsit túltermeltek. Most meg nagyon keresik, de nincs, aki csinálja. Ha lenne, aki megtanulja, meg tudna élni belőle.

Régen a mesterem mindig mondogatta, reméli, csak nem ő lesz az utolsó, aki a bútorfestéssel foglalkozik. Most már én mondogatom ugyanezt, és nem tudom, ki lesz az utódom.