Kádár

Kalla Pál

A kádár faipari tárolóedényeket készít, elsősorban tölgyfából, néha akácból vagy gyümölcsfából. Fő termékeink a boroshordók, a káposztáshordók, a pálinkáshordók, a szüreteléshez szükséges puttonyok, kármentők, egyéb edények. Mostanában divatos a fürdődézsa is, ezekre is jönnek megrendelések. Érdekes, hogy sokan ez utóbbit lucfenyőből csinálják, amit én csak tölgyből, akácból vagy vörösfenyőből vagyok hajlandó készíteni. Sokkal tartósabb, időtállóbb és szebb a késztermék. Szinte hetente kapok hívást, hogy menjek helyrehozni kádakat, mert nem tudják megdagasztani, kifolyik belőle a víz. Régebben még el-elmentem megnézni, de aztán láttam, hogy ezek mind erdélyi kádak, hitvány anyagokból összedobva. Ezekkel nem nagyon lehet mit kezdeni. Van, ami négy hónapot ha kibír. A fő termék persze a hordó.

Van, amikor csak rendelésre dolgozunk, amikor meg van egy kis szabadidőnk, akkor raktári készletet készítünk olyan termékekből, amiket várhatóan el is fognak vinni. Régen ez a munka szezonális volt, elsősorban télen, december közepétől márciusig gyakorlatilag holtszezont tartottak a kádárok, de ez mára megváltozott. Aztán márciusban, ahogy elkezdődtek a szőlőkben a munkálatok, a rendesebb gazdák olyankor már hozták a javítani való hordókat, hogy ebből csepeg, csurog, a vas leesett róla vagy elszakadt, javítsa meg a kádár. De sokan csak a szezonnyitás környékén kaptak észbe, nem sokkal szüret előtt.

Én ötödik generációs kádár vagyok. Nagyapámtól és édesapámtól tanultam a szakmát. ’97-ben alakítottuk meg a Magyarországi Kádáregyesületet, azóta ügyvezető titkárként tevékenykedem benne. Régebben öten voltunk az elnökségben, ma már csak hárman vagyunk. No, azóta Magyarországon nem volt kádártanuló. ’96-ban nálam szabadult fel az utolsó. Akkor a humán tantárgyakat megtanulták a legközelebbi szakmunkásképzőbe, aztán a szakmai alapokat a Kaesz Gyula Faipari szakközépiskolába. Volt még hasonló iskola Szerencsen és Békéscsabán. Vagyis az iskolák most is megvannak, de igény a kádármesterség tanítására már nincs. Néhány, talán öt-hat éve indítottunk egy felnőtt továbbképzést, hatan befizették rá a majd háromszázezer forintot, de egyetlen egy ember végezte csak el. Persze egy év alatt nem sok szakmát lehetne megtanulni, na ez sem olyan. Annyi minden apróságra oda kell figyelni, rengeteg figyelmet és gyakorlást igényel.

Emlékszem apám unokatestvére, az egykori gyerekorvosunk egyszer bejött a műhelybe. Akkor még nem kellett is semmit zárni, bárki bejöhetett, a kapu egy darab fával volt megtámasztva. Nyitva volt a műhely. Nem kellett tartani senkitől, egészen a nyolcvanas évekig nem volt különösebb zárkózás, nem veszett el semmi. Na, szóval bejött a doki vigyorogva, na, hígagyú, gyengeelméjű kádárok! Mondom, mi bajod van már meg? Na, hogy ők kaptak a továbbtanulással kapcsolatban egy könyvet, abban szerepelt, hogy a gyengébb elméjű, butább tanulókat például kádár szakmára javasolják. Volt egy egyezségünk a szakmunkásképzővel, hogy aki ki tudja számolni a henger térfogatát, esetleg még a hordóét is, vagy még a káposztáshordóét is, az már kettes. Ez persze túlzás, de olyan gyenge a magyar matematikaoktatás, hogy hiába tanulnak valószínűség-számítást, meg mit tudom én mit, a műhelybe tíz helyre kellett felírni, hogy „r négyzet pí-szer m”, és úgy sem ment mindenkinek. Az iskolákban nem másodfokú egyenleteket kéne tanulniuk, hanem olyan szinten tudni a szorzótáblát, ahogyan egykor belénk verték. A nejem és az egyik lányom pedagógus, neki sokat morogtam is emiatt.

2013-ban Pro Urbe díjat kaptam Jászberény városától, előtte és utána is nagyon sok közösségi dologban részt vettem. A város virágedényeit társadalmi munkában készítettem, bár apám meg az embereim sem nagyon értették miért csinálom.

A képzésre visszakanyarodva tehát: volna mit tanulni, lenne olyan is, aki tanítaná, de nincs rá jelentkező. A magyar borászat hiába van fellendülésben az elmúlt évtizedekben, de már a rozsdamentes fém- meg a műanyag tartályokat használják. Egy valamire való borásznak van vagy három-négy pincéje. Ebből az egyik be van rendezve vendéglátásra. Van ott egy rozsdamentes, egy műanyagtartály, meg ötven darab hordó. Asztal, szék a kóstoláshoz. De két-három pincével arrább már csak műanyagtartály, rozsdamentes tartály, palackozóval. Az az üzem. A mostani borászat már amúgy is inkább vegyészet. A tölgyfaízt egy zsák csipsznek nevezett forgáccsal érik el, néha megkeverik… Változnak az idők.

Külföldön is hasonló a helyzet. Franciaországban elég sok hordót csináltam. Nizza környékén van egy Pompignon nevű falu. Tizenkét borászata van, abból kettőben volt fahordó, az, amit én vittem. Tízhektósnál kisebb tartályokkal nem is dolgoztak. Ment bele a csipsz, a hasított fa, a rendesebbje meg is pirította, úgy dobta bele. Ezt könnyebb egyben kivenni mint a forgács porát. Hát itt tartanak. De vannak tükrösítő-, ízesítő szűrőpapírok, eltávolodtunk a hagyományoktól. Szerepet játszik a helyigény is. A tokaji bornak például szabvány szerint a 220-as szerednyei hordó diktálna, ahhoz meg nem nagyon van már elég pince, hogy elférjenek. Egy üzemben meg olyan klímát csinálnak, amit akarnak. Plusz a tartályok nem mennek tönkre, könnyebb tisztán tartani őket.

Ennek ellenére még kitartunk. Három munkatárssal dolgozom, egyikük 1983 óta velem van, itt szabadult fel, de a többiek is 10-12 éve itt dolgoznak.

Sok munkafázis van gépesítve, de nagyon sok kézi munkát végzünk még mindig. Az évek során egyre több gépet állítottam csatasorba, némelyiket én építettem, de főleg én is szervizelem őket.

A jó kádárt a közepestől a precizitás különbözteti meg. Egy hordó 25-30, vagy akár 50 dongából áll. Ha csak egy millimétert ráhagyok, egy nagyobb hordónál az már öt centi eltérést jelent, akkor meg biztos, hogy összevissza áll az egész. Itt nagyon precíz munkát kell végezni. A hordó felállításáig kimondott szaktudást igényel minden fázis. Utána már volt, hogy a hatodik hordó után egy új emberem már képes volt megcsinálni a hajlítást, a csín (horony) belevágását, én megcsináltam a hordó fenekét, alját, gyorsan haladtunk.

De volt olyan kolléga, aki hétvégenként bejött, hogy ne zavarja senki és semmi, de nem tudtam sehogy sem megtanítani. Az évek során rengeteg dolgot kidolgoztunk, hogy lehet az egyes munkafázisokat hatékonyabban elvégezni. Ugyanakkor a munka rengeteg állással jár, bár én már a fájós térdem miatt sokmindent ülve csinálok, de a kisebb hordókkal megbirkózom így is. Csináltam magamnak forgó asztalokat direkt erre a célra. A hordók két évig szárított fából készülnek, de egy egészséges embernek egy nap alatt el kell készíteni egyet teljesen. Persze, ha elbeszélgetem az időt, néha én is megcsúszom. A munka folyamatos figyelmet igényel, ugyanakkor a kádár maga osztja be az idejét. Persze a jó gépek nagy segítséget jelentettek mindig is.

Nagyapám ’38-ban szalagfűrészt vett, ’40-ben gyalugépet, ’41-ben vastagsági gyalugépet. Apám ’46-ban váltott ipart, pár év múlva ő is megvette a szalagfűrészt, ’55-ben a gyalugépet, addig kézzel gyalult. Aki vigyázott a szerszámára, annak megvolt az ujjának a helye a szekercéje nyelén. A kádár nem unatkozott sosem.

A jó kádár mindig is jól megélt a munkájából, most is megél. Persze csak akkor, ha nem inni jár, hanem a munkájára figyel. Kádárok régen nem akárhol telepedtek le, csak ott, ahol tényleg sok hordót rendeltek. Apámék az ötvenes években még huszonhatan voltak. Akkora borászat volt itt, sokezer hektáros szőlőkkel, mára szinte nyoma sincs. Pedig az állami gazdaságban még négymillió literes tartályt is használtak. Aztán a hatvanas évektől, pártpolitikai okokból, a környéken a szőlőt felváltotta az akác meg a nyárfa.

A hagyományos kádárszakma alap szaknyelve amúgy a német vagy a sváb. Apámnak van egy 1941-es szakkönyve, szinte csak ilyen szavakkal van tele.

Nem tudom, mi a szakma jövője. Ha mi kihalunk, nemigen van utánpótlásunk. Magyarországon nagyjából kétszáz kádár van, de már csak olyan negyvenen dolgozunk ténylegesen. A többi nyugdíjas. A legfiatalabbak is ötven év körül vannak. Elég sok barátom van közöttük. Szinte minden évben csináltunk kádártalálkozót, hol a Duna egyik, hol a másik felén. 2005-ben és 2011-ben itt, Jászberényben én szerveztem kádártalálkozót. A főteret a nagytemplomtól az útkereszteződéstől le is zárattam, azon a szombati napon a háromliterestől hétszáz literesig húztuk össze, hajlítottuk a hordókat. Nagyon látványos volt, emlékezetes mindenki számára.

Ha most tanulnám, most kezdeném a szakmát, bátrabb lennék. Édesapám visszahúzott kicsit. Minden nap találkoztunk, mindent megbeszéltünk, és nem volt alkalom, amikor vissza ne csitított volna, hogy jól van, kisfiam, nem kell nekünk itt akkora felhajtás. Aztán akartam egy nagyobb műhelyt, meg is egyeztem rá, ki is volt állítva a blankettán a pénz, hogy kifizessem a bankba, de utánam telefonáltak, hogy inkább mégis béreljem, úgy döntött az igazgatótanács, nem adják el, csak három év után. Mondtam, ha belekerül a szerződésbe, hogy három év múlva ugyanez az ár, én benne vagyok, de ezt nem tudták garantálni, úgyhogy szétszaggattam a papírt. De ez már a múlt.

Ha az ember becsületes, kemény munkát végez, ebből a szakmából nem fog meggazdagodni, de rendesen meg fog élni belőle. Nincsen kenyérgondom, autóim vannak, voltak, utánfutóm, gépeim, embereim. Nem éltem rosszul.

Nem tudtam elérni, hogy néhány év alatt sokszoros milliomos, milliárdos legyek. De igyekeztem mindig becsületesen, tisztességesen dolgozni, ha még egyszer kezdenék, ezen nem változtatnék. Jó munkát végeztem, nem hozták utánam a rossz hordókat, oda merem tenni a nevem a mellé, amit kiadok a kezemből.

Becsületes úton el tudtam indítani a lányaimat, sok barátom van, kevesen haragszanak rám. Jászberényben, de máshol is elismernek, rengeteg helyen jártam, tanítottam, mutattam be a mesterségemet, idehaza, külföldön is. És nyugodtan alszom, mert tisztességesen éltem.